30. rész. Mozgáskorlátozott vagyok.

-          Én is kérdeznék valamit.

-          Kérdezz bátran. – egyezett bele.

-          Tegnap, mikor mondtam, hogy nem hallgattam még a zenéteket, miért könnyebbültél meg?

-          Látszott?

-          Nagyon.

-          Mert ha nem ismersz, nem vagy rajongó. Ha nem vagy rajongó, nincs okod azt tenni velem, mint amit Linda tett Tommal.

-          Tehát te tegnap kezdtél el csak bízni bennem?

-          Dehogy. Csak valahogy mikor mondtad mégis megkönnyebbülés volt. Amúgy meghallgattad már?

-          Nem. Még. – helyesbítettem, ígéretet téve.

Hosszú ideig beszélgettünk meg-meg szakítva hosszabb, rövidebb csókszünetekkel.

-          És mi van a szüleiddel? – kérdezte, mikor már mindketten fáradtan, lelassulva feküdtünk.

-          Nem tudom.

-          De mi történt akkor, mikor nálatok volt?

-          Bemutatott neki anyu. Azt mondta, örül, hogy lát, én meg elköszöntem és leléptem. Ugyanis épp megcsókoltál és abszolút nem tudott más lekötni.

-          Ó ne haragudj. – nevetett. – Többször nem fordul elő.

-          Viccelsz? Az utóbbi időben a legjobb dolog, ami történik velem az az, hogy veled csókolózhatok. – jött elő belőlem ez a vallomás.

-          Hm. – hajolt közel hozzám meghatottan mosolyogva.

-          Azért ne szállj el.

-          Valld be, hogy tökéletes vagyok számodra. – búgta ezt a nyakamba.

-          Ezt nem húzod ki belőlem. – válaszoltam, de már tudtam, hogy sokáig nem bírom.

Szomjaztam a csókjára, de ő húzott inkább. A nyakamon éreztem forró leheletét, puha ajkainak apró érintését, melyek egyre közeledtek felfelé a számhoz. Levett a lábamról. Erőt vettem kábulatomon, magam alá gyűrtem őt egy erőteljes mozdulattal és megcsókoltam. A lábaimat felhúzva ültem a csípőjén, ő pedig két oldalt kapaszkodott az enyémbe. Nem hevesen, nem durván, inkább csak érzelmesen, minden pillanatot teljesen átélve csókoltuk egymást. Forróság járta át az egész testem, mikor kezei a felsőm alatt a bőrömhöz értek. Éreztem, hogy Bill nadrágja megfeszül alattam, éreztem, ahogy a pulzusa megváltozik a légzésével együtt. Felizgatott.

-          Ezt még nem kéne. – suttogta szinte zihálva.

-          Igazad van. – néztem a szemébe én is levegő után kapkodva és inkább le is szálltam róla.

Úgy éreztem, le kell nyugodnom.

-          Ne haragudj, de nem akarok hirtelen felindulásból szexelni. Szeretkezni szeretnék veled és akkor, mikor eljön az ideje. Mikor majd egyikünk sem gondolkodik el rajta, jó ötlet volt-e, elhamarkodtuk-e. – közölte halkan és még mindig hallottam a hangján, hogy izgatott.

-          Köszönöm. – feleltem.

-          Mit?

-          Hogy ilyen vagy.

-          Örülök, hogy ezt mondod. Volt már, aki megsértődött és hisztizett, amiért nem kívánom őt. Pedig…

-          Bill. Ne beszéljünk inkább az előző barátnőidről.

-          Bocs. – mosolygott.

Egy ideig szótlanul néztük a tévét. Ment valami műsor a cápákról az egyik csatornán, ami mindkettőnk figyelmét lekötötte. A korai ébredés, az egész napos beszélgetés és a narrátor egyenletes hangja, gyorsan elaltatott. Nem tartott sokáig. Mikor kinyitottam a szemem, az órára nézve nyugtáztam, hogy fél órát aludtam összesen. Bill felém fordulva szuszogott. Kiszáradtam. Le kellett mennem a konyhába.

A hűtőből kivettem egy ásványvizet és leültem az egyik székre a konyhaasztal mellé, hogy elfogyasszam. Nehezen tudok idegen helyen elaludni. Valamiért a megszokott környezet kell ahhoz, hogy át tudjak aludni egy egész éjszakát. Hangokat hallottam. Lépteket lejönni a lépcsőn. Először úgy gondoltam, ülök tovább, de aztán meghallottam, hogy Tom az. Épp telefonált. Kisurrantam a konyhából és a nappali falának szinte ütközésig nekitolt hatalmas kanapé mögé bújtam. Röhejes látvány lehettem, de egyáltalán nem akartam újra Tommal találkozni.

-          Persze, itt is alszik. --- Bill oda van érte. Szereti őt, tudod milyen. --- Én nem szekálom anyu, de annyira felelőtlen. --- Egyszer és akkor utoljára. Többé nem fordul elő. --- Nem tudom, nem szimpatikus. Valamiért nem bízom benne már mikor először megláttam. --- Persze, mondtam már neki is, de szerinte paranoiás vagyok, és csak kivetítem rá is a Linda iránti dühömet. --- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.

Kilestem a kanapé mögül és láttam, hogy Tom a hűtőben turkál. Az ajtótól biztos nem lát, úgyhogy felálltam és lábujjhegyen osontam a lépcső felé. Béna vagyok. Nia szerint enyhén mozgáskorlátozott, így fordulhat elő, hogy mindenhol elesem, bevágom valamimet, vagy megsérülök. A mostani eset is ezt bizonyítja. Ahogy felléptem a lépcsőre, már bicsaklott is meg a bokám. Felszisszentem és az ásványvíz is kirepült a kezemből.

-          Várj egy kicsit anyu, hallottam valamit. – indult meg felém Tom.

Nem tudtam, mit tegyek. Sprint fel a lépcsőn, hátha elhiszi majd, hogy egyik lakótársa járt itt, vagy tegyek úgy, mintha most jönnék le egy vízért?

-          Leteszlek anyu. Holnap beszélünk. --- Nincs baj. Legalábbis nem nagyobb az eddiginél. --- Szia.

Ezt a kis kellemes búcsúzást úgy folytatta le, hogy közben engem bámult lekezelő nézésével.

-          Kibicsaklott a bokám. – ültem le az alsó fokra, és masszírozni kezdtem.

-          Aha.

-          Most magyarázd be magadnak, hogy utánad kémkedtem.

Erre Tom az ásványvizes üvegemre bámult nem messze tőlem a padlón.

-          Épp fel akartam surranni, hogy ne kelljen összefutnom veled.

-          És hol voltál, mikor én jöttem le?

-          A konyhában. Aztán a kanapé mögött.

Gúnyos mosoly jelent meg az arcán.

-          Tök jó lenne, ha nem röhögnél rajtam. Majdnem sikerült a tervem.

-          Hogy sikerült ez a kis baleset? – mutatott sajgó bokámra.

-          Totál mozgáskorlátozott vagyok.

-          Értem. Nos akkor jó éjt. - felvette a földről az üvegemet, letette mellém a lépcsőre, majd felsétált.

Ijesztően utálatos. Felálltam én is és felbicegtem Bill szobájába.

-          Merre jártál?

-          Lementem vízért.

-          Itt a kishűtő. – mutatott a tv állvány mellé.

-          Jobbkor nem is közölhetted volna. – ültem le az ágyra és megkönnyebbülve sóhajtottam egyet, mivel már nem kell ránehezednem a bokámra.

-          Mi a baj?

-          Kibicsaklott a bokám, mikor Tom elől bujkálva próbáltam feljönni a lépcsőn.

-          Lebuktál?

-          Le hát. Cseppet megalázó volt.

-          Bunkó volt?

-          Azt nem mondanám. – hazudtam, pedig baromi rosszul esett, amiket hallottam a telefonbeszélgetésből.

Tom árulkodott anyucinak. Szép. Ellenem akarja uszítani Billt. És mi a legrosszabb az egészben? Hogy talán jól is teszi.

-          Gyere ide. – ült fel hozzám és megpuszilt.

-          Nem tudok aludni. – vallottam be kicsit szomorúan.

-          Csináljunk valamit?

-          Dehogy. Ne maradj fent miattam.

-          Le tudsz jönni a lépcsőn? Éjszakai nassolás és megmutatom a dalaimat neked.

-          Köszönöm.

-          Tom lent van még? – szállt ki az ágyból

-          Nem. Már feljött.

-          Na gyere, menjünk le. – megfogta a kezem.