32. rész. Mennyi nulla!

Georgal hárman megreggeliztünk a tévé előtt ülve. Tom szerencsémre fent maradt a szobájában. És egész addig le sem jött, míg én ott voltam.

Reggeli után felmentünk Billhez.

-          Mennem kéne.

-          Elviszünk Tobival.

-          Szóval te is jössz? – kérdeztem aggódva.

-          Persze. – mosolygott megnyugtatóan.

Felkaptam a táskám az ágy mellől és kivettem egy hajgumit belőle, amivel copfba fogtam a hajam.

-          Mit nézel? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy elgondolkodva néz rám.

-          Hogy mindenhogy jól áll a hajad.

-          Hát ez rólad is elmondható. – bókoltam én is.

-          Kár, hogy el kell menned.

-          Tényleg. Több mint huszonnégy órát együtt voltunk.

-          Ez eddig rekord, ha jól sejtem. – karolta át a derekam.

-          Eddig. – csókoltam meg.

-          Na felhívom Tobit, mert ha most nem mész el, nem foglak elengedni.

-          De neked dolgoznod kell, nekem pedig tanulnom és ha jól sejtem, Niának tartozom egy kiadós élménybeszámolóval.

-          Úgy vettem észre a barátnőd nem kedvel engem.

-          Engem pedig a testvéred. – replikáztam.

Nem akartam azt hazudni, hogy Nia igenis kedveli, ha már úgyis érzi, hogy ez nem lenne igaz.

Bill rácsörgött Tobira, aki öt perc múlva már meg is jelent a nappaliban, útra készen. Beültünk Billel hátra és ugyanolyan gyorsan hazaértünk, mint ahogy tegnap reggel ide is.

-          Hát akkor szia. – próbáltam elköszönni.

-          Holnap felhívlak.

-          Ma már nem? – kérdeztem magamat is meglepve.

-          De. – mosolygott és megcsókolt.

Lágyan, kedvesen elbúcsúzva.

Kiszálltam a kocsiból és már surrantam is fel a szobánkba, ahol már Nia tűkön ülve várt.

-          Na végre! – rontott rám, mikor beléptem.

Ahogy megláttam az arcát, tudtam mire gondol. Beszámolóra vár és nem olyanra, amit én adni tudnék jelen állapotomban. Ő arra számít, hogy a terv szerint cselekedve aludtam Billnél és egyre közelebb vagyok a célomhoz, miszerint pofára ejtem áldozatomat. Büszke volt rám, amiért ilyen gyorsan haladok és minden apró részleten csámcsogni akar, közben jót mulatva Bill naivságán.

-          Azt hittem csak este jössz.

-          Adam akart elhozni és mivel délután próbája van a bandával, korábban indultunk. Na de mesélj. – huppant vissza a kanapéra.

-          Nem történt semmi. – ültem le mellé.

-          Csak vele töltötted az egész napot, sőt az éjszakát is.

-          Zenét hallgattunk, kaját rendeltünk, filmet néztünk.

-          Csók?

-          Az is volt pár.

-          Nem vagy valami lelkes.

-          Tom utál. Gyanakszik rám, és ettől kikészülök. Mintha belém látna. Pedig biztos nem tudja, ki vagyok, és mire készülök, csak vele is megtörtént már egy hasonló eset és ezt rám vetíti. Mi van, ha valahogy rájön az egészre?

-          Hogy jönne rá? Ugyan már.

-          Fogalmam sincs.

-          Ne parázz. Inkább csüccs, és írd a blogodat. Nem kevesen várják a fejleményeket.

-          Honnan tudod?

-          Rendszeres olvasód vagyok. – felállt és a szobámból kihozta a laptopom.

Mikor felmentem a blogomra, egy rakás kommentet láttam. A látogató szám megsokszorozódott, alig győztem olvasni. Egyöntetűen bíztatott mindenki. Sőt pár lány leírta, hogy hasonló dolog történt velük és az ő nevükben is álljak bosszút, akárki is ez a titokzatos srác.

Írni kezdtem. Felbuzdultam a számos kommenten. Újra én voltam a lány, aki az elején. Annyi bíztatást kaptam és akkora bizalmat, hogy hirtelen minden más érzést elnyomott bennem.

Leírtam mindent. Egészen onnan, hogy a testőre jött értem minden apró részletet odáig, hogy csókkal váltunk el a kocsiban ma délután.

-          Leírtad a nevét. – szólt rám Nia, aki végig a hátam mögül olvasott.

-          Mi?

-          Bill nem akar még lefeküdni velem, de ez még szerintem is korai lenne. Sőt túlzás. A cél érdekében nem teszem meg. – kezdte olvasni.

-          Upsz. – odavittem a kurzort és átírtam Bill nevét Ő-re. – Köszi.

-          Jó kis estéd volt. És hogy csókol?

-          Úgy, mint régen. – vágtam rá.

-          Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű dolgod lesz.

-          Ami azt illeti én sem.

Csörögni kezdett a telefonom.

-          Szia anyu. – vettem fel.

-          Tegnap délután óta hívlak. Hol jártál?

-          Itthon hagytam a mobilom.

-          És hol töltötted az éjszakát?

-          Nos a kérdés jogos. – zavarba jöttem.

-          És a válaszod?

-          Egy barátomnál.

-          Szívem…

-          Anyu. Nem egy idegennel voltam.

-          Azzal a titokzatos sráccal, akivel itthon lógtál?

-          Igen. – feleltem. – Itt lakik Hannoverben.

-          Micsoda véletlen.

-          Én is ezt mondtam, mikor megtudtam.

-          És most ő a fiúd?

-          Úgy is mondhatjuk.

-          Hát akkor látni akarom.

-          Ezt rögtön sejtettem anyu.

-          Hozd el a hétvégén.

-          Meglátom. És nem tudom még ráér-e.

-          Ha nem ér rá az anyáddal találkozni, nem hinném, hogy pazarolnod kéne rá a drága idődet.

-          Oké anyu, hazaviszem. – ígértem meg végül, nem volt más választásom.

-          Helyes. Más téma. Apád átutalta a bankszámládra a tartozását. Ha megkérhetlek, ne verd el pillanatok alatt.

-          Hogy mi van?

-          Mondta, hogy az elmaradt gyerektartást lerója.

-          Na jó anyu, mennem kell. Holnap hívlak.

-          Várom. Szeretlek.

-          Én is téged.

Miután letettük láttam, hogy sms is vár rám még. A bankfiókom üzent.

-          Te jó ég! – jegyeztem meg.

-          Mi az? – érdeklődött Nia.

-          Ezt nézd meg. – adtam oda neki a telefonom.

-          Hű mennyi nulla! – vigyorgott. – Honnan van?

-          Az apámtól.