Mert igenis létezünk!

Az átlagos tündérmesékben csak egy dolgot nem szeretek. Hogy a boszorkányok rosszak. Miért kéne azoknak lenniük? Nem is feltétlenül csúnyák, talán csak álcázzák magukat. Talán nem rossz célból élnek vagy éltek a földön. Mégis máglyákon égtek.

Senki nem kérdezte, hogy miért vannak itt vagy ott. Mit akarnak, jók-e vagy nem?

És hogy miért beszélek erről? Mert én is boszorkány vagyok.

Bármennyire is hihetetlen, igenis léteznek még boszorkányok itt, a XXI. Században is.

Nem kell most elrohanni sehova,sem feljelenteni, mert kilétem nem fedem fel. Csak el akarom nektek mondani, hogy nem vagyok rossz. Senki nem rossz! És nekünk is van szívünk!

Van egy eset amit el fogok most mesélni, hogy lássátok mindezt.

Sötét éjszaka repültem a házak felett. Imádok csillagos estén röpködni, nézni a nyugalmat és hallgatni a néha-néha megszakadó csendet. Próbáltam a lámpák fényétől messze tartani magam, hisz ha észrevesznek már talán egy egyszerű máglya-halállal nem úszom meg.

Nap mint nap ezen kell rettegnem, de nem bánom, mert ezzel az érzéssel semmi sem ér fel.

Szóval éppen repkedtem, mikor megpillantottam egy óriási buszt. De nem átlagos busz volt, hanem korom fekete és gyönyörűen csillogott. Egy logó volt az oldalán, de nem láttam olyan fentről így lemerészkedtem.

Egy sötét sikátorban landoltam majd kibotorkáltam. Amilyen szerencsétlen vagyok, megrántottam a bokámat, de ez nem térített el célomtól.

Mivel meleg nyári éjszaka volt észre sem vettem, hogy a fele pár cipőm elhagytam.

Közel mentem a buszhoz, és tisztán leolvastam: Tokio Hotel.

- Hűha! – suttogtam halkan

- Autogramot akarsz? – szólt egy cseppet sem kedves hang a hátam mögül

- Tessék? – néztem rá félénken

- Autogramot akarsz?

- Mért vagy ilyen goromba?

- Éjfél van te meg kinn mászkálsz a buszunknál, ugyan miért lennék az? Hogy jutottál be?

- Be?

- Igen a kapun? Őrök őrzik.

- Oó- szólt egy hang de csupán a fejemben, úgy tűnik mégsem sikátorban landoltam

Boszi vagyok, de nem mondtam, hogy vérbeli!

- Ne haragudj, hogy zavartam, már megyek is!

Elindultam, de az előbbi boka „igazításom” után kissé nehézkes volt a menés.

- Mi történt a lábaddal?

- Csak rosszul léptem!- hazudtam gyorsan

- És a cipőd is a félrelépésed közben hagytad el? – mosolygott most először mióta megláttam

Azt hiszem szerelmes lettem a mosolyába! Gyönyörű volt és hihetetlenül természetfeletti, ami magamnál fogva vonzott, hogy ha mondhatom így.

- A cipőm? – néztem gyorsan a lábamra – Hoppá

- Várj segítek! – szánt meg, mert látta, hogy nem túl jól boldogulok így félig sérülten

Odajött hozzám és a kezében a cipőmmel a lábamért nyúlt. Ez a hamupipőkébe illő pillanat egy halk de annál erőteljesebb kijelentésre késztetett

- Úgy érzem mintha ismernélek! – csúszott ki a számon, amire gúnyos kacaj fakadt ki belőle

Elpirultam, nem bírtam máshogy reagálni

- Ne nevess ki! – mondtam kislányosan nevetséges hangon

- Ne haragudj! De elég vicces kijelentés volt.

És ekkor esett le, hogy miért nevet amire ismét elszégyelltem magam.

- Jó éjt! – búcsúztam volna

- Felhívhatlak?- csúszott ki ezúttal az ő száján valami

- Szerintem ez nem jó ötlet!

Ezzel tovareppentem az éjszakába. Tudtam ha most meglát, reggel azt hiszi majd álmodott.

Látjátok már, hogy van szívünk? Nem értitek miért tettem ezt?

Hogy ne kelljen magyarázkodnia esetleg később, hogy mért öregszem 10 évente 1-et. Hogy mért emelkedek el a fotelből ha egy picit elbambulok, vagy elalszom. Hogy ne kelljen neki is azt a terhet viselnie, amit nekem kell.

Látjátok már? Látjátok már, hogy mi is csak emberek vagyunk?