34. rész. Nem ismerlek.

Anyu hamar elárulta, hol lakik az apám, de az már hosszabb időbe tellett, míg rávettem, hogy ne jöjjön velem. Végül még a kocsit is odaadta.

Apám valószínűleg elég pénzes. A háza előtt három luxusautó, gyönyörű pázsit, medence a kertben. A ház két emeletes és modern. Sok üveg és kevés szín. Ez lehetne az életem. Itt lakhatnék, az egyik autó az enyém lehetne. Akarva akaratlanul férkőztek ezek a gondolatok a fejembe.

Leparkoltam, kiszálltam és az ajtóhoz sétáltam. Nem bátortalanodtam el, bekopogtam. Egy lány nyitott ajtót. Valamivel alacsonyabb nálam, barna hosszú hajú és eléggé hasonlít rám.

-          Viki! – sikított és a nyakamba vetette magát.

-          Ismerjük egymást? – kérdeztem valószínűleg elég hülye képet vágva és eltoltam magamtól.

-          Ki az? – jött oda apám. – Viki. Szia. Gyere be. – láttam rajta, hogy örül nekem.

Szó nélkül mentem be a házba megkönnyebbülve, hogy ez a lány már nem csüng rajtam vinnyogva.

-          Ülj le. – mutatott egy hatalmas piros bőr fotelre.

-          Nem tervezek sokáig maradni. Beszélhetnénk?

-          Persze. De előbb hagy mutassak be neked valakit. Viki, ő itt Vanessa. A húgod.

Kikerekedtek a szemeim és csak bámultam a lányra, akinek könnybe lábadt a szeme és boldogan nézett rám. Én nem tudtam örülni. Van egy húgom, na és? Apám is van elvileg.

-          Aha. Négyszemközt szeretnék beszélni. – válaszoltam és tudtam mennyire bunkó vagyok, de ez tűnt akkor és ott a legegyszerűbbnek.

Vanessa csalódottan sétált el a nappaliból.

Tudta, hogy ez nem lesz kellemes beszélgetés. Komorabbak lettek az arcvonásai és rájött, nem az fog most történni, amire várt szíve mélyén. Nem tudott meghatni.

-          Nem kell a pénzed. Vissza adom és ne is küldd el újra. – kitártam a táskámat és kivettem belőle a köteg pénzt.

Nem a kezébe adtam, odasétáltam a hozzám legközelebb eső asztalhoz és letettem rá.

-          Ez a te pénzed. – vette a kezébe és felém nyújtotta.

-          Nem.

-          A sok éves gyerektartást róttam le.

-          Nem fogsz megvásárolni. Add ezt a pénzt Vanessának.

-          Szeretne megismerni téged.

-          Tényleg nem figyelsz rám? Nem akarlak megismerni, nem akarlak látni, nincs közöm hozzád, te nem vagy az apám! Az én apám számomra halott.

-          Érthető a dühöd, de adhatnál egy esélyt. Gyere, menjünk el valahova. Megvacsorázunk és elbeszélgetünk.

-          Idegenekkel nem mehetek el. Anyu így tanított. – utasítottam vissza gúnyosan.

-          Nem vagyok idegen.

-          Nem? Azt sem tudom, mi a vezetékneved, hány éves vagy, hol születtél, hova jártál iskolába. Nem tudom, melyik a te kocsid a ház előtt és mi a kedvenc kajád. Dohányzol-e, édes vagy száraz pezsgővel szeretsz koccintani. Egyetlen dolgot tudok rólad. Mikor megtudtad, hogy megfogantam gyáva mód leléptél, és faképnél hagytad az édesanyámat. Tudod milyen érzés volt az óvodában, mikor másokért az apukájuk jött? Tudod anyu hányszor írt nekem felmentést a suliban, mikor apáknak szerveztek programot? Anyu egyedül ment a szülőikre és külön kellett ülnie egy egyszemélyes asztalnál, mert a páros helyeket a párban érkező szülők már elfoglalták. Sosem volt normális életem, mindig én voltam a lány, aki csonka családban nő fel. Te pedig élted az életed, lett saját családod. Gratulálok hozzá. Tényleg. De minket hagyj békén. Szállj le rólunk, hagyj minket, hogy úgy éljük az életünket, ahogy eddig.

Elsírtam magam már a monológ felénél. Megalázónak éreztem, de nem tudtam visszafogni az érzelmeimet. Közelebb lépett hozzám, de én hátráltam.

-          Te nem vagy az apám. Te Vanessa apja vagy, aki mellesleg nagyon aranyosnak tűnik és szép is, és eszméletlenül hasonlít rám, de sosem lesz a testvérem, mert te elszúrtad. Nekem csak anyu van, és ezen nem változtat, hogy pénzt adsz nekem.

-          Bevallom tényleg volt hátsó szándékom a pénzzel. Itt vagy és beszélsz velem. Tudtam, hogy úgy sem fogod elfogadni. De vissza fogod hozni. És így is lett.

Nem tudtam abbahagyni a sírást. A dühöm jött ki belőlem ilyen formában.

-          Ne sírj, kérlek. – lépett újra közelebb.

-          Kérlek hagyd békén anyut. Egyszer már összetörted a szívét. Nekem csak ő van. – indultam el a kijárat felé.

-          Ne menj még el.

-          Sosem fogunk együtt ebédelni, sosem foglak apunak hívni. Soha nem foglak felhívni és te sem engem. Nem fogunk együtt karácsonyozni és nem hívjuk meg egymást a születésnapunkra. Ez eddig is működött, húsz év alatt megtanultam nélküled élni. Ezután is menni fog.

-          Biztos ezt akarod? Én adok időt neked bármennyit. De nem akarlak újra elveszíteni. Kimaradtam az életedből, nem láttalak felnőni. Nem fenyegethettem meg az első fiúdat, és nem mesélhettem neked esti mesét.

-          Csak magadnak köszönheted. Hogy mered felróni nekem? Szerinted ezek nekem nem hiányoztak? Szerinted húsz év után engem érdekel, hogy mit érzel? Kizárólag te vagy a hibás mindenért, viseld a következményeit. – válaszoltam és kimentem az ajtón.

Beszálltam a kocsiba, beindítottam, sebességbe tettem és már nyomtam is a gázt. Vissza se néztem, csak hajtottam, egyenesen haza. Leparkoltam a felhajtónkra és mire odaértem a bejárathoz, anyu már nyitotta is az ajtót.

Átöleltem és zokogtam. Nem kérdezett semmit, csak magához szorított és csitítgatott. Most jött ki belőlem minden könny, amit azóta gyűjtögettem, mikor megtudtam, apám felkeresett minket.

A kanapén a takarómmal betakarva ébredtem reggel.

-          Jó reggelt. – ült le mellém anyu, mikor meglátta, hogy nyújtózkodom.

-          Jó reggelt.

-          Jobban vagy?

-          Igen. Semmi bajom.

-          Apád már hívott. Aggódott érted.

-          Kérlek anyu.

-          És Bill is.

-          Tessék? – kérdeztem vissza ledöbbenve, hogy anyu kimondta a nevét.

-          Bill keresett egy órája. Úgy éreztem, még jobban aggódik érted, mint én.

-          Mit mondtál neki?

-          Hogy majd visszahívod, mikor felébredsz.

-          Köszi.

-          Szóval Billnek hívják. Legalább ezt már megtudtam. Egyébként nagyon kedves hangja van.

-          Ez már nekem is feltűnt.

Ahogy Billre gondoltam elmosolyodtam magam. Elképzeltem, hogy aggódik, és lelkifurdalása van, amiért nem jött velem. Most is tűkön ül, mert nem tudja, hogy vészeltem át a tegnap estét.

-          És azt mondta, érted jön.

-          Értem jön?

-          Igen. Kérte, mondjam meg, hogy David lelépett, úgyhogy ő már indul is, ne ellenkezz.

Anyu miközben Bill üzenetét adta át, kedvesen mosolygott. Bill megnyerte őt magának ezzel a pár mondattal, az biztos. Viszont azt nem tudom, mit fog szólni az én drága mit sem sejtő édesanyám, mikor meg látja, ki is az a Bill, akiről szó van. Talán előbb el kéne beszélgetnem erről anyuval.