35. rész. Szeretem.

-          Anyu beszélnünk kell mielőtt Bill ideér.

-          Miért?

-          Bill Kaulitz a teljes neve.

-          És? Na ne! – esett le neki. – Az a srác az előző sulidból? A világszerte híres énekes? – az énekes szónál idézőjelet mutatott az ujjaival a levegőbe.

-          Igen. Vele járok.

-          De én azt hittem gyűlölöd.

-          Ne légy mérges, előbb hallgass végig.

-          Bosszút akarsz. Látom a szemedben. Kihasználod. Becsapod.

-          Írok egy blogot mióta találkoztunk. Mikor Bill szerelmet vall, megalázom és feltárom a nevét az interneten. Ez volt az eredeti terv.

-          Nem is lenne rossz.

-          De ez csak múlt idő. Megismertem és már nem esik jól kettőnkről írni. Csak magamnak akarom a perceket, amiket együtt töltünk. Annyira jól érzem magam vele és anyu nem is tudod, milyen ember lett belőle. Kedves és odaadó. Pont eléggé önző és önzetlen. Pont tökéletesen beképzelt, hiú és félénk egyszerre. Törődő és gondoskodó. Annyira… - elhallgattam.

Megijedtem attól, amit akaratlanul mondani akartam.

-          … szeretem. – folytattam.

-          Szerelmes vagy belé?

-          Azt hiszem igen. Ilyet még nem éreztem. Vagyis igen, mikor… szóval tudod.

-          Szóval te újra beleszerettél az első szerelmedbe.

-          Úgy néz ki.

-          És biztos nem csak át akarod vágni?

-          Akartam, de nem tudnám megbántani.

-          Te vagy az én tündéri kislányom. Ha ezt megosztottad volna velem, az első nap megmondom, hogy nem fogod véghez vinni. – mosolygott.

-          Ezért nem mutattam még be neked. Pedig neki állandóan rólad beszélek és már meg akar ismerni.

-          Kedves volt a telefonban.

-          Megígéred, hogy…

-          Nem leszek undok. Habár rég a bögyömben van már. – kacsintott mosolyogva.

-          Nekem is. De megváltozott.

-          Akkor is beleestél, ha jól emlékszem.

-          De ez most más. Felnőttünk és már szép vagyok én is. Szórakoztató a társaságom, vicces vagyok, okos és kedves. Ja és nagyon jól csókolok.

-          Tovább nem kérem. – tette a számra a kezét anyu. – Hozok neked teát.

-          Nem vagy dühös?

-          Miért?

-          Hogy ilyet tettem.

-          Nem tetted. Nem vitted véghez. Írtál egy blogot, na és? Millióan írják le nap mint nap, mi történik velük.

Megittam a teám és felhívtam Billt. Azt mondta 10 perc múlva ott is van. Biztos nyomta a gázt, hogy gyorsan ideérjen. Aggódó hangja volt, de megnyugtattam, hogy már jobban vagyok.

Épp felöltöztem, mikor megérkezett.

-          Szia. – ölelt át, mikor ajtót nyitottam.

-          Szia. Köszönöm, hogy eljöttél.

-          Nem tudtál volna lebeszélni. – mosolygott édesen és megcsókolt.

Jó volt újra csókolózni vele. Mintha a tegnap, a legutóbbi csókunk óta egy örökkévalóság telt volna el. Szomjaztam rá.

-          Gyere, bemutatlak anyunak. – ajánlottam fel boldogan, mikor újra szemébe néztem.

Ezt az arcot egy életre elraktározom magamban. A fejemben lévő fotóalbumba. Két dolgot olvastam le. Az egyik a rémület volt, hisz nem számított erre. A másik – és ez volt jelentőségteljesebb -, hogy átgondolta, megfelelő-e a ruházata ahhoz, hogy a párja édesanyjával találkozzon.

-          Nyugi, tetszeni fogsz neki. – fogtam meg a kezét.

-          Ebben biztos vagyok. – tettetett beképzeltséget.

-          Anyu. – léptünk be a nappaliba. – Ő itt Bill.

-          Szia. – állt fel anyum.

-          Jó napot. – lépett közelebb Bill és előzékenyen kezet nyújtott.

-          Tegezz nyugodtan. Eva. – fogott kezet vele.

-          Köszönöm.

-          Isztok-esztek valamit, vagy mentek is?

-          Megyünk anyu. Hosszú az út a koleszig.

-          Hát jó. Vigyázzatok magatokra. Bill, köszönöm, hogy elviszed.

-          Igazán nincs mit.

-          Kincsem. Hívj majd, ha ráérsz. – ölelt magához.

-          Szeretlek.

-          Én is téged.

-          Minden rendben? – kérdezte ezt Bill már az autóban.

-          Van egy húgom. – feleltem kis szünet és egy nagy sóhaj után.

-          Húgod?

-          Vanessa a neve. 15 körül lehet és nagyon szép. Hasonlítunk egymásra. Csak az életünk telt máshogy. – fordultam el és kibámultam az ablakon.

-          Mit mondtál neki?

-          Semmit. Megölelt és mielőtt még elsírta volna magát leráztam.

Bill megértett. Egy szót sem szólt.

-          Nem akarom őt sem, ahogy azt a férfit sem.

-          Vele mit beszéltél?

-          Mondtam minden félét. Hogy nem az apám és hogy hagyja békén anyut egyszer s mindenkorra. Visszaadtam a pénzt is. Elbőgtem magam. – szégyenkedtem.

-          Legalább látta, hogy komolyan fájdalmat okozott és vegye észre magát.

Mivel nem reagáltam, Bill kitette az irányjelzőt és félreállt.

-          Figyelj rám. Büszke vagyok rád. Odaálltál elé és beolvastál neki. Nem számít, ha sírsz akkor is hihetetlen erős vagy, hogy odamentél és visszaadtad a pénzét. Komolyan kicsim, nézz a szemembe. – fordította maga felé a fejem. – Min mosolyogsz?

-          Azt mondtad, kicsim.

-          Tényleg. – jött zavarba.

-          Köszönöm.

-          Mit?

-          Mindent. De leginkább azt, amilyen vagy. Magadat köszönlek neked.

-          Ez kicsit zavaros, de igazán nagyon szívesen.

-          Meg sem érdemlem. – jött ki rajtam a lelkifurdalás ilyen formában.

-          Na ezt ne mond. Engem valóban nehéz kiérdemelni, de neked sikerült. Úgyhogy inkább becsülj meg és fogadd el, hogy tökéletes pasid van. – próbálta elviccelni beképzelt kisfiús mosolyát passzintva mellé tökéletesen.

-          Annyira szeretlek. – mosolyogtam könnybe lábadt szemekkel.

Na most vágott újra olyan arcot, mint mikor azt mondtam, bemutatom anyunak. Rémület és válaszképtelenség. Egy kicsit rosszul is esett, de kizárólag magamat hibáztathattam. Ennyi idő után belezúgni és még be is vallani. Idióta… mármint én…