36. rész. Szerelmi vallomás. Kétszer.

Komolyan úgy gondoltam, hogy én vagyok a világon a legnagyobb barom. Billnek csörögni kezdett a telefonja, mint égből jövő áldás. És ennek látszólag ő is ugyanúgy örült, mint én.

-          Tessék? --- Úton. --- 8 körül. --- Ehhez most nincs kedvem, tesó. --- Tudom. --- Na csá. – tette is le.

Nem volt nehéz elképzelnem Tom véleményét arról, hogy az öccse elkocsikázott értem. Nem is firtattam, Bill is ideges lett.

-          Ne haragudj. – kért elnézést és elindultunk újra.

Nem tudtam pontosan miért is kér elnézést. Azért, mert Tom így viselkedik velem, vagy azért mert nem válaszolt a vallomásomra? Ezt sem firtattam. Ez úgy látszik egy ilyen Billre hagyjuk a dolgokat út lesz.

Beszélgettünk még út közben, nem vált feszültté a hangulat, amiért nagyon hálás voltam. Szinte szóról szóra idéztem fel neki, amit tegnap este az apámmal beszéltem. Szerinte egyáltalán nem voltam durva, viszont jó ötletnek tartaná, hogy idővel megismerjem a testvérem. Ezt a feltevést arra alapozta, hogy én egyke vagyok. Ő pedig egy iker és nagyon jól tudja, mennyire kell a testvér egy ember életében. Én eddig is teljes életet éltem, kikérem magamnak, hogy kevesebb lennék, mert nem ismerem meg Vanessát. Megértette. Többek közt ezért is szeretem. De láttam azt a kis mosolyt a száján, ami azt sugallja, idővel úgyis rájövök, hogy igaza van. Úgyis engedek majd a dacból, mert szerinte ahogy beszélek Vanessáról, az kedves és szimpatikus benyomást kelt.

Hamar elrepült az idő Dortmund és Hannover között. Még be is álltunk egy Burger King drive-jába és a parkolóban megvacsoráztunk.

Féltem a búcsútól, féltem, hogy kellemetlen lesz. Én vártam némi reagálást, vártam, hogy talán ő is szeret. Reméltem, nem égek be újra, talán ez alkalommal ő is szeret. Talán már tényleg nem vagyok az a naiv lányka, aki ahogy anyu mondaná újra beleesett az első szerelmébe és elvakultan hisz a viszonzásban.

-          Köszönöm. – kezdtem én.

-          Mondtam már, hogy nem kell. Az lett volna jó, ha én is viszlek el. De valamiért David az egyetlen ember az életemben, akitől tartok. Neki köszönhetem mindazt, amim most van.

-          Bill, nem baj. Tényleg. Megértelek.

-          Ígérem, hamarosan felvázolom neki, hogy vagy nekem. És akkor majd meg is mutatlak neki.

-          Ez jól hangzik.

-          Tetszeni fogsz neki. Ő is hasonlóan bizalmatlan, mint a bátyám. Ő már Lindáról akkor megmondta, hogy nincs rendben, mikor először látta.

-          Na jó. Megyek. Hívj fel holnap, ha rám érsz.

-          Rendben.

-          Akkor… - súgtam és megjutalmaztam egy búcsúcsókkal.

A szemembe nézett, mikor elváltak ajkaink, és fogalmam sem volt mit gondol. Sosem vártam még ennyire szerelmi vallomást, mint most. Még akkor sem, mikor ez volt a tervem legfontosabb momentuma.

-          Aludj jól.

-          Te is. – felkaptam a táskám, még egyszer rámosolyogtam és kiszálltam.

Eszem ágában nem volt visszanézni. Nem tudtam volna levakarni az arcomról a csalódottság grimaszát.

Niának is fel kellett vázolnom a történteket. Kiakadt, mikor megtudta, hogy van egy húgom. És egyet értett velem. Utálta az apámat, ellenezte, hogy elismerjem húgomként Vanessát, és büszke volt, hogy megtettem.

Nagy szívügye volt ez a blog. Kikérte magának, hogy azonnal tájékoztassam az olvasókat. Megígértem neki, hogy majd reggel.

Ez a kettősség egész hamar kialakult bennem. Persze nem jó érzés, de ez a köztes megoldás. A két válaszút közti apró sövény, amin alighogy, de elférek, és egy darabig biztonságot nyújt.

Van egyszer Bill, akit szeretek. Szerelemmel szeretem őt és eszem ágában nincs megbosszulni, amit tett. Talán egyszer elárulom neki, ki is vagyok valójában. De most még félek. Hisz nem tudnám megmagyarázni, miért nem árultam el eddig. Nem tudnék megfelelő hazugságot kitalálni erre a lehetetlen szituációra. Véletlennek nem állíthatom be. Képtelenség lenne, hogy elhiggye.

És ott van Nia. A legjobb barátnőm hosszú évek óta és számít rám. Teljes mértékben kiáll mellettem és gyűlöli Billt még helyettem is. Én vagyok a hasonló cipőben járó lányok védőangyala a világhálón. Annyian számítanak rám. Álljak eléjük, hogy beleszerettem Billbe, és nem folytatom tovább? Tudom, hogy nem ismernek, nem tudják a nevem, fogalmuk sincs, ki vagyok igazából. De akkor is. Azok az e-mail-ek, azok a kommentek, azok a személyes kitárulkozások, vallomások. Hogy hagyhatnám cserben őket?

Most az a terv, hogy várok. A blog pihenőpályán, mintha nem találkoznék Billel, vagy nem történne semmi érdekes. És várok, mi alakulhat ki Bill és én köztem. Kivárom lehet-e ebből több mint, ami most van. Lesz-e ebből valaha több, mint egyoldalú szerelem, ami évek óta kezdődött és talán azóta is ott lappangott a szívemben.

Nem volt könnyű álomba diktálnom magam. Lefeküdtem ruhástul az ágyamba és kapcsolgattam a tévét. Nem emlékeztem mi ment az előző csatornán, mikor átkapcsoltam egy másikra. Nem figyeltem, csak merengtem és nyomkodtam a távirányítót.

-          Viki gyere gyorsan! – rontott be a szobámba hamarosan Nia.

-          Mi van? Szellemet láttál?

-          Valaki dobálja az ablakomat.

-          És? Szólj rá.

-          Ne már, és ha valami szatír?

-          Te nem vagy normális.

Felálltam és kinéztem az ablakomon. Először tényleg nem láttam semmit. Aztán…

-          Ez Bill. – lepődtem meg őszintén kiolvasva a sötétben szatírunk körvonalát.

Arcot megfelelően eltakaró napszemüveg, kapucni fejbe húzva. És már nem lendül a karja, kíváncsian tekintget Nia ablaka felé.

-          Bill. – suttogtam. – Bill.

A tekintete áttévedt az én ablakomhoz. Leesett neki, hogy én vagyok az. Mosolyogni kezdett és átsétált pár lépést, így pont alám kerülve.

-          Mit keres itt? – Nia.

-          Fogalmam sincs.

Már rájöttem miért nem hallottam, hogy dobálja az ablakot. Kint hangzavar volt. Későre járt, de ahhoz még nem eléggé, hogy a forgalom leálljon és a bulizó diákok nyugovóra térjenek. Bill valamit mondott, én pedig mutattam a kezemet a fülemhez téve, közben hevesen bólogatva, hogy nem hallom. Újra tátogott.

-          Mit mond? – türelmetlenkedett barátnőm.

Az én kezemmel lehetséges megoldásra találva, telefont mutatva jeleztem.

-          Szeretlek! – kiáltotta el magát türelmetlenül.

Ahogy szemem sarkából láttam, a szobákban sorra kapcsolódtak fel a lámpák erre az üvöltésként adott szerelmi vallomásra.

Lefagytam. Leállt a rendszer egy pillanatra, meg kellett várnom, míg újra működőképes lesz minden odabent.

Nia szavakat keresve bámult rám, én pedig ugyanígy Billre. Becsuktam az ablakot és kirohantam az előszobába. Belebújtam az edzőmbe, ügyetlenül kétszer a falnak verődve a hátammal és a hüvelykujjam lehorzsolva, ahogy beleerőltettem lábaimat.

-          Most lemész?

-          Viccelsz? Szeret! – válaszoltam és már rohantam is végig a folyosón, le a lépcsőn.

-          Maga meg… - állt fel az ügyeletes portás.

-          Sürgős dolgom akadt. Jövök, ígérem hamar. – ígértem és kirontottam az ajtón.

Bill nem állt ott, ahol az előbb. Elnéztem balra, sehol. Aztán elnéztem jobbra és megláttam, ahogy épp száll be a sötétített BMW-be.

-          Bill! – kiabáltam.

Észrevett és levette a napszemüvegét.

-          Mond még egyszer. – lépegettem közelebb lassan. – Hogy tudjam, nem a labilis elmeállapotom hallatta csak velem, amit az előbb mondtál.

-          Szeretlek. – indult meg felém. – Ne haragudj, hogy csak most, de azt hittem korai és…

Életem legőszintébben szerető csókjával fojtottam belé a szót.

-          Szeretlek. – ismételte kis szünetet tartva és mégerősebben magához szorítva próbálta überelni előző csókunkat.