39. rész. Nem vagy igazi.

Nagyon jól éreztem magam a tudattól, hogy David sem áll az utamban. Viszont el kezdtem félni attól, mi lesz, ha Tom nem kedvel meg. Mi lesz, ha továbbra is utál és lebeszéli Billt rólam? Én megértem, hogy ők testvérek, megértem, sőt nem várnám el, hogy válasszon köztünk. Egyértelmű, hogy Tom születésétől fogva előnyben van mindenkivel szemben. De szerelmes lettem. Évek után végre úgy igazán szerelmes. És nem mondok le róla csak mert egy elkényeztetett, beképzelt nagymenő nem bírja a képem.

Sokáig vártam, mire Bill végzett. Addig is Daviddal beszélgettem. Hellyel közzel, mert ő is sokszor odament hozzájuk instrukciókat adni. Én nem szóltam bele, azért ott még nem tartok. Sőt nem is akarok.

Párszor Bill kijött egy puszira, vagy pár percre velem lenni. Aztán eljött, aminek el kellett jönnie. Éhesek lettek mind. Ki ért épp rá? Hát én. És kivel küldtek el ebédért? Tobival. Hát persze, már kezdtem megszokni.

Most sem ültem mellé, viszont most megmagyarázta, miért van ez így. Mivel őt ismerik, tudják, kikhez tartozik, nem túl jó ötlet egy lányt ültetni az anyós ülésre, hogy egyből felüsse a fejét a pletyka. Megértettem. Legalábbis nem tiltakoztam.

Egy KFC-be mentünk. Két doboz csirkeszárny, csirkecombok, sültkrumpli és desszert. Ezeket rendeltük és vártunk is rájuk nem keveset. Félre kellett állnunk a parkolóban és oda hozta ki egy srác a rendelésünket.

Közben ismeretlen szám jelent meg a telefonom kijelzőjén.

-          Igen?

-          Szia. – köszönt bele egy kislányos hang. – Viki?

-          Igen én vagyok. És te ki vagy?

-          Vanessa.

Elakadt a szavam. Azon vacilláltam, hogy lerakjam a telefont úgy téve, mintha meg sem történt volna, vagy köszönjek el és ne legyek annyira bunkó.

-          Itt vagy? – kérdezte.

-          Igen.

-          Megtaláltam a számod apunál.

-          Nem adtam meg neki.

-          Pedig meg van neki.

-          Miben segíthetek neked?

-          Szeretnélek megismerni.

-          Engem? Minek?

-          Hát mert…

-          Vanessa kérlek. Ne haragudj, de én nem szeretnék ismerkedni. Az apád nem az én apám. Nem kötelező jópofiznunk és nekem nincs is kedvem hozzá.

-          De…

-          Nem szeretnék bunkó lenni, úgyhogy elköszönök, rendben?

-          Rendben. – egyezett bele szomorúan.

-          Akkor szia.

-          Szia Viki.

Szörnyen éreztem magam. Dühös voltam és sosem szerettem volna ebbe a helyzetbe kerülni.

-          Baj van? – lepett meg Tobi az érdeklődésével, mikor látta, hogy könnybe lábad a szemem.

-          Semmi komoly. – hazudtam szipogva egyet előtte.

Nem erőltette tovább. Szerintem már ez is sok volt magához képest, hogy megkérdezte.

Mikor visszaértünk, megkértem Tobit, hogy vigye ő be a kaját, én kint maradok telefonálni. Beszélnem kellett anyuval, tudtam, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam és ezt mindenképp vele szerettem volna megbeszélni. Nem vette fel. Rájöttem közben, hogy kedd van, és ilyenkor ő tárgyal. Ráadásul, ha most beszélek vele, rájön, hogy lógok a suliból és most nem volt kedvem magyarázkodni.

Be még semmiképp sem akartam menni. Túlságosan zaklatott voltam a társasághoz. Fel s alá mászkáltam a bejárati ajtó előtt és elsírtam magam, mikor eszembe jutott ez az egész história. Mennyivel egyszerűbb volt minden, mielőtt boldog lehettem apa és testvér nélkül. Kinyílt az ajtó, én pedig pár lépést elsétáltam.

Tom jött ki. Ahogy meglátott sírni, érdekes arckifejezése lett. Ő nem az érzelmek embere és így nem is kezeli túl jól az ilyen helyzeteket. Ráadásul pont én vagyok, aki itt bőg, úgyhogy még hülyén is érzi magát, hogy nem ő taposott a lelkembe.

Elfordultam és még arrébb sétáltam, mire utánam jött.

Nagyot sóhajtott, mikor odaért és elém állt.

-          Testvéri kötelességem megkérdezni, hogy jól vagy-e. – minden erejét össze kellett szednie ehhez, tisztán érződött.

-          Úgy nézek ki?

-          Erre nem válaszolnék.

-          Kicsim, mi baj? – jött ki Bill. – Tom… - kezdte volna.

-          Hé nem én voltam. – tartotta magasba a kezeit.

-          Vanessa felhívott, a testvérem akar lenni, de én leráztam. Én nem akarom Bill, és anyut sem érem el. – hadartam el.

-          Gyere ide. – ölelt magához, hogy a vállán sírhassam ki magam.

Mire kicsit megnyugodtam és felnéztem, Tom már nem állt mellettünk, sőt a környéken sem. Bemehetett, amiért hálás voltam, habár a legjobb az lett volna, ha egyáltalán nem látja és tudja meg, mi zajlik bennem.

-          Gyere, menjünk be.

-          Én inkább elmegyek. Neked dolgoznod kell és most nincs kedvem ott ülni.

-          Végeztem. Mára legalábbis. Gyere, felmegyünk a szobámba, ott csak ketten lehetünk.

-          Azt sem tudom minek sírok, hisz nem történt semmi. Vanessa többé úgy sem keres, hisz nyilvánvalóan a tudtára adtam, hogy hagyjon békén. – magyaráztam ezt már fent az ágyán ülve.

-          Érthető, hogy felzaklat. Hisz van egy húgod, aki rendes esetben tök jó testvér is lehetne. Jaj ne haragudj. – ölelt újra magához, mivel elsírtam magam újra.

-          Ennek nem lesz vége sosem, ugye? Ha nem megyek el hozzá, akkor most nem is tudnám, hogy létezik ez a lány, és ő sem hívott volna fel engem.

-          Ez felesleges. Felesleges arra gondolni, mi lett volna, ha. Csak döntsd el, mit szeretnél, és aszerint cselekedj.

-          Nem akarok változást. Csak anyu és én. Ennyi.

-          Akkor nyugodj meg egy picit, jól van? – nézett a szemembe.

Nyugalmat és együttérzést sugárzott a tekintete.

-          Jelen pillanatban fogalmam sincs, mi lenne velem nélküled.

-          Ezen nem kell gondolkodnod. Csak fel a fejjel, mert nem akarlak többé sírni látni.

-          Ne haragudj.

-          Ne viccelj. Irtó édes és szexi vagy kisírt szemekkel, nedves arccal és a hangod is teljesen más. – tudta, hogy ezzel úgyis mosolyt csal az arcomra.

Így is lett.

-          Ha túléltem Tobival majd egy órát, akkor ez a tesó ügy meg sem kottyan. – próbáltam én is oldani a feszültséget.

-          És én azt hittem, hogy Tom bántott meg. Beszélek vele később, bocsánatot kérek.

-          Menj most.

-          Biztos?

-          Persze. Látom, hogy ezt szeretnéd most a legjobban.

-          Tudod ugye, hogy te nem is vagy igazi? Direkt az én számomra terveztek éveken át precízen, hogy a tökéletes párom lehess.

-          Ugye tudod, hogy nem játszom meg magam? Én tényleg ilyen vagyok.

-          Figyelj rám. – vette komolyabbra a hangnemet. – Lehet, hogy a bátyám gyanakszik, de én belédszerettem. És magadért, azért amilyen vagy és amilyennek megismertelek. Ne hallgass másra csak rám, mert én itt vagyok most veled a szobámban és hidd el, ez ritkaság számba megy az én életemben.

-          Mostmár megcsókolhatlak?

-          Épp azon csodálkoztam, hogy nem szakítottál félbe. – mosolygott és lehunyva szemét kikérte magának a beígért csókot.

Már nem számított mi történt, nem érdekelt a telefonhívás, nem is emlékeztem már semmi másra csak azokra a barna szemekre, arra a nyugalmat parancsoló hangra, arra a tökéletes mosolyra és finom, puha, édes ajkakra. Csak őt akartam senki és semmi mást.

Úgy csókoltam, hogy érezze, mit szeretnék. Azt akartam, hogy érezze, mit adott nekem és mit szeretnék én adni ő neki. Ilyet én még nem éreztem csupán egyetlen egyszer, mikor elveszítettem a szüzességemet. Azóta sosem éreztem úgy, hogy valakiben annyira megbízom, hogy neki adom a testem is a szívem mellé.