42. rész. Volt egy lány…

Visszafordultam háttal neki és hozzábújtam. Világbajnok vagyok, ha tettetett alvásról van szó. A testem tényleg fáradt volt, de gondolataim csak úgy pörögtek, nem hagytak nyugodni.

-          Kicsim. – suttogta pár perc múlva. – Alszol?

-          Nem. – súgtam vissza erőtlenül.

-          Mégis van valami.

-          Mi?

-          Amit megbántam. De nem biztos, hogy tudni szeretnél róla.

-          Talán tényleg nem. De mond el.

-          Hát jó. – sóhajtott egyet. – Tudod az általános suliban én voltam a különc. A kis idióta hülyegyerek a manga hajával és a festet körmeivel. Mindig kinéztek, nem voltak barátaim, inkább csak nevettek rajtam. Gyűlöltem az egészet. Aztán végre vége lett annak a pokolnak és rettegve vártam a középiskolát. Én nem tudom mi történt, de ott figyeltek rám. Kedveltek az emberek és foglalkoztak velem. Én voltam Bill, az a különleges srác, akivel jól el lehet tölteni az időt. Elszálltam. Volt egy lány…

A szívem majd kiugrott a helyéről. Rólam fog beszélni. Én vagyok az a lány és neki még csak fogalma sincs róla, hogy most is tőrt forgat a szívemben minden egyes szavával.

-          Jézus, már a nevére sem emlékszem. – folytatta. – Ő olyan volt ott, mint én az előző suliban. Kívülálló. Mindenki kinevette és nem csak a háta mögött. Pattanásos volt, szemüveges, fogszabályzós és fiús ruhákban járt állandóan idétlen gumikkal copfba kötött hajjal. Sosem láttam mással beszélgetni, mindig egyedül ücsörgött egy fa alatt. Fiatal voltam, tini. Csak nevettem rajta a többiekkel együtt. Aztán egy haveromnak ötlete támadt. Én lehettem a suli legnépszerűbb sráca, csak meg kellett tennem valamit. Átvágni azt a lányt. Elhitetni, hogy szeretem, randizni vele és elcsavarni a fejét. Elvinni a bálba és ott megalázni őt mindenki előtt. Emlékszem, mikor először odamentem hozzá, elpirult. Hatalmasat nőtt az önbizalmam. Láttam rajta, hogy oda van értem és tudtam, nem lesz nehéz dolgom. Nem is volt. Belémesett és pár nap múlva szerelmet is vallott. Elvittem párszor moziba és kajálni, megírattam vele a leckémet, hogy még arra se legyen gondom. Azt mondtam neki, hogy szeretem és elhívtam a bálba. Mikor ott meglátott az igazi barátnőmmel, az egész iskola előtt zokogni kezdett. Egész éjjel kaptam a vállon veregetéseket, mindenki engem tartott a legjobb fej srácnak és akkor éreztem először igazán, hogy tényleg én is tartozom valahová. Másnap láttam őt a suliban. Hátat fordított a folyosón és elszaladt. Nem láttam többé. Még azon a héten kiiratkozott az iskolából és a szomszédjai szerint el is költözött. Elmentem hozzá, mert lelkifurdalásom támadt. Szégyelltem, amit vele tettem, hisz ő is olyan volt, mint én. És én ahelyett, hogy segítetem volna neki, inkább megaláztam. Nem értem hogy lehettem annyira gusztustalan. Soha senkinek nem beszéltem azóta erről. Ha rá gondolok, gyűlölöm azt az embert, aki akkor voltam. Sem a suliban, sem a háza környékén nem mondták el nekem, hova költözött. Mindenki tudta, hogy miattam ment el. Egy fiatal lánynak tönkre tettem az életét annyira, hogy el is hagyta a várost, ahol addig élt.

Patakokban folytak az arcomon a könnycseppek és minden erőmet össze kellett gyűjtenem, hogy zokogni ne kezdjek. Megpróbáltam egyenletessé tenni a légzésemet és elhitetni vele újra, hogy elaludtam.

-          Talán tényleg nem kellett volna elmondanom, de mindent meg akarok veled osztani és ez sajnos hozzám tartozik. Tudod, ha egyszer találkoznék azzal a lánnyal, bocsánatot kérnék tőle. Fogalmam sincs, hogyan tenném, de úgy érzem, muszáj.

Elhallgatott. Szipognom kellett, de nem mertem.

-          Alszol? – kérdezte.

Még egy kis ideig figyelt csendben, majd újra elhelyezkedett a párnáján és magához szorított.

Sokáig fent voltam még. Sosem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz az ő szemszögéből hallani a történteket. Sosem gondoltam, hogy ennyire fog fájni, amiket mond. Nyíltan beszélt arról, hogy miért tette és semennyit sem enyhített a történteken azzal, hogy utána keresett. És az sem, hogy bocsánatot akar kérni. Hisz mire menne vele?

Azt kívántam, bár ne szerettem volna belé. Bár akkor éjjel ne terveltem volna ki ezt az egészet. Bár hagytam volna annyiban, vagy olvastam volna csak be neki ott.

Most itt fekszem az ölelésében, és legszívesebben elszaladnék, hogy sose kelljen újra a szemébe néznem. Még a nevemet sem tudta, az arcomra sem emlékszik már. Persze sokat változtam, de szörnyű tudni, hogy még halvány emléket sem hagytam benne, holott én még hosszú ideig sírtam álomba magam miatta.

Hogy válhat a gyűlölet egy szempillantás alatt szerelemmé?

Nagyon hamar eljött a reggel. Talán egy órát alhattam. Bill ébresztgetett.

-          Hahó. Jó reggelt. – puszilgatott.

-          Mi az?

-          Ha jól emlékszem én szállítalak ma reggel a fősulira.

-          Igaz. Két perc és kész vagyok. – keltem ki gyorsan és már mentem is a fürdőbe.

Felkapkodtam magamra a ruháimat, és csak utána néztem a tükörbe. A szemeimet megviselte az a rengeteg sírás és kialvatlanság. Hideg vízzel öblögettem az arcomat pár percig, majd megmostam a fogamat is.

-          Korábban keltettelek, hogy még együtt lehessünk egy kicsit. – ölelt át hátulról.

Kiköptem a számban lévő vizet, és még egyszer megmostam az arcom.

-          Mennyi az idő?

-          Hét óra. Én is fogat mosok és megkapod a jó reggelt puszidat.

-          Addig bepakolom a táskámat. – feleltem és már mentem is ki a fürdőből.

Pár perc múlva már jött is utánam.

-          Jó reggelt. – ült le mellém az ágyba és megcsókolt. – Valami baj van? – kérdezte, miután nyilván kiérezte a csókból, hogy nem minden olyan, mint lefekvés előtt.

-          Reggel mindig morci vagyok. – jött ki belőlem ez a nevetséges magyarázat.

-          Haragszol, hogy felkeltettelek?

-          Nem dehogy. Ne haragudj. – enyhültem meg csalódottságától.

-          Tudod, amit este mondtam… elaludtál, de…

-          Majd később elmondod, rendben? Nem hiszem, hogy ez most olyan fontos. Inkább induljunk el, mert ilyenkor reggel dugóba is keveredhetünk.

-          Hát jó. Felveszek valamit és mehetünk is.

Nem hittem el, hogy megint felhozza. Ha tudná…

Halkan lépdeltünk le a földszintre, hogy ne ébresszük fel a srácokat. Bill felvette a kapucniját és a már megszokott napszemüveget és kiléptünk a házból, hogy beszálljunk a kocsiba.

-          Meddig leszel ma suliban?

-          Negyed háromig lesz órám, aztán megyek gyakorlatra az egyik helyi újsághoz.

-          Saját példányt akarok az első cikkedből.

-          Én pedig az új albumotokból.

-          Jó hogy mindkettőnknek van mivel elfoglalnunk magunkat, hogy véletlenül se lehessünk együtt.

-          Békítsd ki a srácokat és mutasd meg nekik, hogy semmi nem változott.

-          Az hazugság lenne.

-          Hihetetlenül akaratos vagy.

-          Mondták már párszor. – mosolyodott el.

-          Akár csak én. – vallottam be viszonyozva a mosolyt.

-          Na végre. Mióta felkeltem erre várok.

-          Nem aludtam túl jól, ne haragudj.

-          Nem beszéltünk azóta róla, de ha szeretnél, tudod, hogy velem bármikor.

-          Miről?

-          Hát a húgodról.

-          Nem a húgom. – helyesbítettem egyből.

-          Elnézést. A lány, aki tegnap felhívott.

-          Nem akarok róla beszélni. Majd feldolgozom.

-          Hát jó. Megjöttünk.

-          Máris?

-          Tudok egy rövidebb utat. Fel sem tűnt?

-          Nem.

-          Itt állok meg. Nem akarok feltűnést kelteni, nem baj?

-          Dehogy. Két perc séta nem árt senkinek.

-          Jól van. Hívhatlak bármikor?

-          Persze. Ha órán leszek, akkor nem veszem fel.

-          Hiányozni fogsz. – simította végig kézfejét az arcomon.

-          Te is nekem.

-          Szeretlek.

-          Én is téged.

Megcsókolt és amint elváltak ajkaink magamhoz öleltem.

-          Szia. – engedtem el és kiszálltam az autóból.