Éjféli utazás

Föld. Európa. Németország. Berlin. Otthon. Nappali. Csend. Egyedül. Sötét…

Csak nézek magam elé, és azon gondolkozom miért is tudom elviselni ezt a magányt. Miért is olyan jó, és miért is olyan kínzó. Miért van az, hogy néha élvezem ezt a gyötrő fájdalmat? Velem van tán a baj, vagy egy ideig az önsanyargatás valóban kellemes?

Szánalmas. Ülök a sötét nappalimban egy szál gyertya társaságában. Lábaimat felhúztam, magamra terítettem a kockás plédemet, és figyeltem a kis lángot. Csak égett, de ez megnyugtató volt, és kellemes.

Fáradt vagyok. A szemhéjam elnehezedett. Lassan, de biztosan készültem elaludni. Erőm nem volt már levetkőzni, és felmenni a szobámba, így hát összekuporogva feküdtem a kanapén. Vettem egy mélyebb lélegzetet, és elfújtam a gyertyát. Korom sötét lett az egész szoba…

Körülöttem mindenhol gyerekek. Nevetés, öröm, vidámság. Boldog mindenki. Az öreg tölgy alatt ülök, és figyelem őket. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelten felállok, és beülök a kocsimba. Gyújtást adok, majd elhajtok. Csak a szokásos. Üres fej, üveges szem, száguldás, lehúzott ablak, céltalan utazás. A kocsi csak megy, a kerekek gurulnak, és én tehetetlenül ülök benne. Fogalmam sincs, hova tartok. Már jó ideje taposom a gázt. De most valami miatt mégis inkább a fékre léptem. Leparkolok, és kiszállok az autóból. Elindultam. Le a tóhoz. Kis halas tó. El van hanyagolva, nem jár errefelé senki. Egy követ veszek a kezembe, és messzire eldobom. A tóba esik, és nagy gyűrűk keletkeznek. Hirtelen támadt egy ötletem. Visszaszaladtam az autóhoz, és beültem. Elfordítottam a kulcsot. Vettem egy nagy levegőt, majd beletapostam a gázba, és egyenesen behajtottam a tóba. Az autó azonnal elsüllyedt. Mindenhonnan betódult a víz. Az utastér kezd megtelni, a levegőm pedig egyre fogy. De nem küzdök. Csak ülök nyugodtan, és várom, hogy az arcom teljesen ellepje a víz. Fulladásos halál… Gyors…

Órási lélegzetvétellel riadtam fel, és ültem fel a kanapén. Már megint ez az álom… Ránéztem az órámra, pont éjfél. A mobilom ott volt mellettem. Felvettem hát, és az utolsó hívottat ismét feltárcsáztam. Néhány csengés után fel is vették.

-         Igen?

-         Szia Bill! Én vagyok az.

-         Te jó ég! Lara, tudod, hogy mennyi az idő?

-         Igen. Éjfél, és ne haragudj, ha felébresztettelek, Bill.

-         Nincs semmi baj. Minden rendben?

-         Nem! Már megint az az álom. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Folyamatosan visszatér. Utazok, vezetek. Leállok egy tónál, aztán visszarohanok a kocsihoz, és belehajtok a vízbe.

Bill nagyot sóhajtott.

-         Nézd! A múltbeli emlékeidet valahogy le kell tudnod győzni. Ne ragaszkodj a bánathoz és a szomorúsághoz. Ne erőltesd magadra azt a szerepet, amit élsz! Ebből van kiút. És nem mond, hogy gyenge vagy, mert nem vagy az! Kerekedj felül ezen az álmon! Irányítsd te, és ne hagyd, hogy uraljon.

-    Köszönöm.

-         Nincs mit! Idővel abba fognak maradni ezek a kis éjféli utazgatások, hidd el nekem.

-         Remélem. Szeretlek. Köszönöm, hogy vagy nekem.

-         Én is szeretlek, Lara! Aludj jól! Holnap találkozunk. Pihend ki magadat!