43. rész. Kérlek.

Egész reggel küzdöttem, hogy ne kelljen hosszabb szemkontaktust tartanom vele. Vártam, hogy a sulihoz érjünk és kiszállhassak a kocsijából.

-          Szia! – jött felém szinte rohanva Nia a suli bejáratánál.

-          Szia.

-          Na végre. Azt hittem, már elnyelt a föld.

-          Írtam egy cetlit, hogy Billnél leszek.

-          Hogy állsz?

-          Most nincs kedvem erről beszélni.

-          Nagyon ki vagy. Látom a szemeiden.

Elmeséltem neki azt, ami éjjel történt. Azt, amit Bill mondott nekem.

-          Szóval mégis csak emlékszik. És fogalma sincs, hogy te vagy az.

-          Bizony.

-          És most mi lesz?

-          Nem tudom. Fogalmam sincs. Én már nem akarom ezt az egészet. Túlságosan fáj még mindig, ha rá gondolok.

-          Sajnálom.

-          És nem csak ez történt tegnap.

Elújságoltam neki Vanessa hívását is.

-          Ne. Mit várnak ezek tőled, de komolyan?

-          Hogy úgy tegyek, mintha minden normális lenne.

-          Zajlik az életed.

-          Na mindegy. Holnap után hazamegyek, és anyuval töltöm az egész hétvégét.

-          A mai estét pedig velem. Elmegyünk, és degeszre esszük magunkat valami gyorsétteremben, aztán beülünk valami barom vígjátékra, és nem gondolunk semmi rosszra.

-          Te vagy a legjobb.

-          Tudom. – húzta ki magát és beképzelten vigyorgott. – Na menjünk, mert elkésünk. És valamelyikünknek kétnapnyi bepótolnivalója van.

-          Ne is mond.

Bill tizenegy óra körül hívott először. Épp a büfében reggeliztem pár lánnyal. Nem vettem fel. Aztán egy ismeretlen szám, amitől tartottam és azért nem vettem fel azt sem. Ha ez így megy tovább, számot kell cserélnem.

Kettő óra volt már, mikor három nem fogadott híváson voltam túl Billtől.

„Ne haragudj, sűrű a nap. Később felhívlak. Dolgozz te is nyugodtan ;)”

Ennyire tellett most tőlem.

A gyakorlatomra már el sem mentem. Nem volt energiám még két órát végigülni az újságnál, úgyhogy inkább visszamentem a koleszba és bezuhanva az ágyamba már aludtam is. Hiba volt nem kikapcsolni a telefonom.

-          Igen? – szóltam bele alig tudva magamról még.

-          Szia. – egyből felismertem a hangját.

-          Vanessa.

-          Csak Nessa.

-          Nessa én tegnap komolyan gondoltam, amit mondtam.

-          Hogy ne hívjalak. Tudom. De miért én fizessek apu tettéért? Ő hagyott el téged, nem én.

-          Hány éves is vagy?

-          13.

-          Tudod 13 évesen még nem kéne beleütnöd az orrod a felnőttek dolgába. Majd pár év múlva rájössz, hogy miért nem vagyok se rád, se az apádra kíváncsi.

-          Az én véleményem nem is számít?

-          Hogy őszinte legyek elég keveset.

-          Hogy lehetsz ilyen?

-          Nem kívánom neked, hogy megtudd. És most ha nem haragszol, épp aludtam, úgyhogy…

-          Ez a telefonszám az enyém. Ha…

-          Nem foglak felhívni Nessa. Sajnálom, de ne várd. Szia.

Letettem a telefont, egyáltalán nem akartam tovább beszélni vele. Újra csörögni kezdett.

-          Nessa, fogd fel kérlek…

-          Kicsim. – szólt bele Bill.

-          Jaj szia. Ne haragudj, azt hittem, megint Vanessa hív.

-          Felhívott megint?

-          Igen. És van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára.

-          Jól vagy?

-          Igen, csak nagyon fáradt vagyok.

-          Ami azt illeti én is. Most fogok egy kicsit kidőlni, csak még beszélni akartam veled előbb.

-          Jól tetted.

-          Beszéltem reggel Daviddal.

-          És?

-          Megkért, hogy ha lehet, ne borítsam fel az időbeosztást és akkor legyünk együtt, mikor tényleg nincs más dolgom.

-          Jogos.

-          Georg jó fej volt. Rádumálta a srácokat, hogy ma csináljuk meg egy részét a holnapi adagnak, úgyhogy holnap az egész délutánom a tiéd.

-          Ezt jó hallani.

-          Mikor mész haza?

-          Péntek reggel indulok.

-          És holnap meddig vagy suliban?

-          Még nem tudom. Nem néztem meg az órarendem. De valószínűleg sokáig bent kell lennem. A csütörtök mindig a leghúzósabb.

-          Na mindegy, majd megbeszéljük. Aludd ki magad.

-          Jó is lenne.

-          És hívj fel, ha kellek.

-          Rendben.

-          Na szia. Jó légy.

-          Te is. Szia. – tettük le.

Hiányzott. Nagyon. Egyszerűen nem tudok már ellenállni neki. Gyenge vagyok hozzá. Már tárcsáztam is.

-          Szia. – vette fel.

-          Kellesz.

-          Imádlak.

-          Gyere ide. Mond meg a portán, hogy a bátyám vagy és anyu küldött nekem kaját hétvégére.

-          Nagyon kitaláltad.

-          Jó vagyok a spontán helyzetekben.

-          Tudod, hogy nem tehetem. Akárki felismerhet.

-          A szokásos szerkódban még én is alig ismerek rád. Kérlek.

-          Na ezt ne.

-          Mit?

-          Azt mondtad, kérlek. És ahogy mondtad, annak nem tudok ellen állni.

-          Kérlek, kérlek, kérlek. – ismételgettem.

-          Nem tudod, hogy mekkora kockázat ez nekem.

-          Igazad van, ne haragudj.

-          Találkozzunk máshol. Nem akarok megint balhét Daviddal.

-          Hát jó. De akkor előbb kialszom magam nélküled.

-          Gonoszkodj csak.

-          Sajnálom. Itt fogok feküdni egyedül az ágyamban, szétterpeszkedem, és eszembe sem fogsz jutni.

-          Na jó, mennem kell. Tom kiabál odalent, ahogy hallom. Később hívlak.

-          Rendben. Szeretlek.

-          Én is téged.