51. rész. Magdeburgban.

Szerencsére Bill nem erőltette tovább a témát, így kellemes napot töltöttünk együtt.

Később Nia és én csajos estét tartottunk. Bebújtunk a pizsinkbe, elővettük a kedvenc társasunkat, kakaót ittunk és órákon át játszottunk.

-          Szóval hétvégén mész haza?

-          Igen. Te nem?

-          De. Haza, Billékhez és a zabi családomhoz.

-          Sűrű programod lesz.

-          Legszívesebben hazamennék anyuhoz, és magunkra zárnám az ajtót. Fogalmam sincs, mit tegyek. Anyu nem találkozhat Simonéval.

-          Miért találkozna?

-          Ja mert Simone meghívott minket családi ebédre magukhoz.

-          Ciki.

-          Tudom, hogy ez a téma téged nem érdekel, ezért sem akartam beszélni róla.

-          Viki. A legjobb barátnőd vagyok. Bármiről beszélhetsz velem. Még Billről is.

-          Reméltem, hogy ezt fogod mondani.

-          Hát figyelj. Mondok jobbat. Mivel Nessa meghívott a szülinapjára, mond azt Billnek, hogy elmész.

-          Nem akarok hazudni neki.

-          Tessék? – kérdezte vissza gúnyosan.

-          Már épp elfelejtettem volna a múltra gondolni, erre Simone meghív. Nehogy ne tudjak arra gondolni, hogy egy hazugsággal kezdtem a kapcsolatunkat, amit soha nem vallhatok be Billnek.

-          Akkor miért nem találsz ki anyudnak programot. Akkor Eva hazudik, nem te. Eva elmegy helyetted Nessa születésnapjára, legalább beszél apáddal. Te meg közben elmész Billel Simonéékhoz és probléma megoldva.

-          Nem tudom. Megbeszélem anyuval.

-          Rendben. És most mesélj el mindent, mit csináltatok tegnap Billel?

-          Tényleg érdekel?

-          Igen.

Nagyon jól esett, hogy Niának is minden elmondhatok végre. Jó érzés arról beszélni, ami boldoggá tesz. Nem álltatott persze. Elmondta, hogy ő nem lesz puszipajtás Billel, mert ugyan nincs köze ahhoz, amit régen tett velem, mégsem tud egy ilyen emberrel barátkozni. Jól esett, hogy ezt miattam teszi, de titkon azért remélem, hogy a legjobb barátnőm és a szerelmem jóban lesznek. Én is békét kötöttem Tommal. És habár ez talán felületes és nem leszünk világi nagy haverok, mégis nyugodt lehetek végre.

Lassan telt a hétfőtől kezdődő hét. És megint nagyon keveset láttam Billt. Nekem még nincs annyi tanulnivalóm, a vizsgaidőszak még arrébb van. De azért sokat kell bent lennem a suliban és Billnek is sok időt tölt a stúdióban. Meghallgattam már pár dalt titokban és nagyon tetszettek. Bill szerint csak elfogult vagyok, de Georg megmagyarázta nekem később, hogy Bill sosincs semmivel sem maximálisan megelégedve. Tök mindegy, hogy ezerszer elmondom neki, mennyire fantasztikusan gyönyörű a dal, amit a honvágyról írt, akkor sem lesz számára tökéletes.

Anyuval megbeszéltük, hogy ő elmegy Nessa születésnapjára, én elmegyek Magdeburgba és otthon találkozunk este. Billel is lebeszéltem, hogy ebéd után hazavisz anyuhoz.

Kicsit aggódtam, mikor elindultunk, de úgy voltam vele, hogy nem lehet gond. Simonéval személyesen én nem találkoztam soha.

Tom, Georg és Gustav is velünk jött. Mindenki hazatér a családjához erre a hétvégére. Láttam a srácokon, hogy mind nagyon várják már. Sokat vannak évközben távol otthonról és ez még az ilyen érett felnőtté vált srácokból is komoly honvágyat tud kiváltani. Jó ezt látni.

Főleg azt, mikor megérkeztünk. Simone ajtót nyitott és egyszerre ölelte magához két fiát. Habár minden nap beszélnek telefonon, ez azért persze hogy más.

Simone engem is átölelt és közölte, hogy már nagyon sokat hallott rólam. Ettől kicsit zavarba jöttem, de feltételeztem, hogy csak jót.

Kicsit korán értünk oda, úgyhogy Bill és én elmentünk sétálni egyet. Meg akarta mutatni a környéket. Fogalma sem volt róla, hogy ezt a környéket úgy ismerem, mint a tenyerem.

Még a régi házunk mellett is elsétáltunk.

-          Itt lakott az a lány. – mutatta halkan Bill, amitől majd megállt a szívem.

-          Melyik? – kérdeztem vissza.

-          Akiről meséltem, mikor belealudtál a történetbe.

-          Emlékszem. Menjünk is tovább. – indultam el, ő pedig megállt és nézett a ház felé.

Bűntudatot láttam rajta és szomorú lett. Majd megszakadt a szívem. Oda akartam menni és átölelni őt. Megnyugtatni, hogy jól vagyok. Megmondani, hogy újra boldog vagyok, és hogy ezt csak neki köszönhetem. Közölni, hogy megbocsátottam neki. Nem tehettem.

-          Bill. – szóltam csak oda.

-          Mehetünk tovább. Megmutatom a sulit. – indult meg újult erőt erőltetve.

Tisztán emlékeztem a sulira. Nem hiányzott. Cseppet sem. Megaláztatásaim helyszíne ez az épület.

-          Ide jártunk suliba.

-          Viki? – hallottam a hátam mögül egy sipítozó hangot.

Félve fordultam meg.

-          Dorah? – véltem felismerni.

-          Istenem, évek óta nem láttalak. – jött közelebb.

-          Dorah. – ismertem fel.

-          Mennyire megváltoztál. Itt laksz újra?

-          Nem. Bill. Ő itt Dorah. Egy általánosba jártunk. Dorah, ő itt…

-          Bill! – vette őt is észre.

-          Szia. – köszönt neki zavarban Bill.

-          Ti együtt?

-          Nem. Csak a szüleink ismerik egymást, és közös ebédet szerveztek. Mi pedig eljöttünk sétálni egyet. Valahol Tom is itt van, csak lemaradt. – találtam ki spontán hazugságom, amire Bill csak halványan mosolyogva bólogatott.

-          És hol élsz most?

-          Dortmundban.

-          Imádom azt a várost. Ott laknak a nagyszüleim.

-          Ez jól hangzik. Ha arra jársz, hívj fel és találkozzunk.

-          Mindenképp. Mondom a számom. – vette elő a telefonját és lediktálta.

Elmentettem és megcsörgettem, így ő is el tudta menteni az enyémet.

-          Ne haragudj, de mi megyünk is vissza.

-          Rendben. Örülök, hogy újra láttalak.

-          Én is nagyon. – öleltük át egymást, majd elment.

Tudhattam volna. Most gyorsan ki kell találnom valamit.

-          Te itt laktál? – kért számon Bill.

-          Régen.

-          Ide jártál általánosba?

-          Igen. De csak egy évet.

-          Dortmundban születtél. Ide jöttetek egy évre és visszaköltöztetek Dortmundba?

-          Anyunak itt kellett dolgoznia. A sulit nem hanyagolhattam, úgyhogy ide írtatott be.

-          De miért nem mondtad, hogy laktál itt? Akkor nyilván ismered a környéket.

-          Rég volt már. És nagyon édesen buzgón be akartad mutatni nekem. Nem ábrándíthattalak ki.

-          Vehetem úgyis, hogy te hazudtál nekem.

-          Nem. Dehogy. Csak nem tartottam fontosnak.

-          De miért? Ezt nem értem.

-          Jaj Bill, hagyjuk már. Itt éltem, ide jártam egy évig suliba, aztán elmentünk. Valljuk be, ez a város nem olyan hű de izgi, hogy az ember emlékként őrizzen egy itt töltött évet élete végéig.

Felhúztam magam, de nem Billre voltam mérges. Magamra, amiért újabb hazugságba keverem magam. Gyűlölök hazudni neki.