59. rész. Mit kell nézni?

A kedvem mit sem javult. Anyu próbálkozott, de megértette, hogy nem megy. Nessának ugyan megígértem, hogy hívom, ha itthon leszek, de nem volt kedvem most őhozzá. Viszont kaptam tőle egy sms-t, amiben boldog születésnapot kívánt nekem. Visszaírtam neki, hogy nagyon köszönöm és nem felejtettem el, amit ígértem. Még Charles is üzent nekem anyuval. Engem személyesen nem akart felhívni. Tartott tőle, hogy ráraknám a telefont. Talán igaza is lett volna.

-          Na jó én kitaláltam ám, hogy mitől lesz jobb kedved. – jött be vasárnap kora reggel anyu a szobámba, mint aki egész éjjel ezen törte a fejét.

-          Gondolod? – dünnyögtem kibújva a takaró alól.

-          Majdnem biztos vagyok benne. Na gyere.

-          Hova?

-          Velem. – fogta meg a kezem és kikeltett az ágyból, hogy az ablakomhoz kísérjen.

-          Mit kell nézni?

Nem válaszolt csak forgatta a szemeit. Én pedig újra kinéztem és próbáltam rájönni, mi az eltérés a tegnaphoz képest. Mint mikor keresd meg a különbséget játék van két kép között. Balról jobbra haladva. A tuják, amiket költözéskor ültettünk és mára szép nagyra nőttek, a kétszínűre festett kerítés, mivel egyikünk sem tudott kiegyezni a másik színével, a kapu, ami mellett ott ácsorog a Rómából hozott postaládánk. Nem volt egyszerű hazaszállítani. Következik anyu kocsija, ami most lett újra fényezve, mivel meghúzta az oldalát, mikor be akart tolatni a garázsba. De hátrébb áll anyu kocsija, mint szokott. Áll előtte egy fehér…

-          Ú de lassú vagy kislányom. – mosolygott, mikor ránéztem hitetlenül.

-          De hisz még nincs diplomám.

-          De biztos lesz. És húsz éves vagy. És depis, ami remélem ettől kicsit enyhül majd.

-          Ha ezt tudom… - kezdtem el. – Nem. Ez nem jó vicc még.

-          Boldog Születésnapot szívem. – mutatott az autóra.

Az autómra. Egy fehér A140-es Mercedes, amit hógolyónak fogok hívni.

Hogy jobb lett a kedvem? Kétségtelenül. Hogy ez tartós lett volna? Nem igazán.

Anyu a lelkemre kötötte, hogy ettől még kitűnő diplomát akar a kezébe kapni. És elsorolta az aggályait is a vezetési stílusommal kapcsolatban. Nehéz szívvel, de utamra engedett vissza Hannoverbe. Először egyedül a saját autómmal. Nem függök senkitől. Ez jó érzés.

Egy közös korai vacsi után indultam vissza, így este hétre értem a kollégium parkolójába. Persze nem volt nekem fenntartott hely, így beszélnem kellett a portással. Egyeztetni a szobaszámomat és kérni tőle egy parkolóhelyet. Ez igénybe vette húsz percemet, aminek nagyon nem örültem.

Mikor felfelé sétáltam az emeletre megcsörrent a telefonom. Bill hívott.

-          Szia. – vettem fel.

-          Merre jársz kicsim? Egész nap nem hívtál.

-          Most értem a kollégiumba. Ne haragudj, elrepült a nap anyuval. – mentegetőztem.

Pedig egész nap csak rá gondoltam és neki akartam elújságolni elsőként, hogy megkaptam álmaim autóját. Mikor először beültem, már nyúltam is a telefonomért. De nem hívtam fel.

-          Akkor ma már nem is látlak?

-          Fáradt vagyok, inkább lefekszem.

-          Georg mondta, hogy te és Nia veszekedtetek a bulidon. Még fel is lökted az elmondása szerint.

-          Ja igen. – tettem úgy, mintha nem emlékeznék már rá.

-          De miért?

-          Véletlen löktem fel.

-          De mint vesztetek össze?

-          Hülyén viselkedett. Gondolom az alkohol miatt. Kicsit összekaptunk, mikor rászóltam, hogy viselkedjen normálisan. Semmi komoly.

-          Értem. És milyen volt a hétvégéd?

-          Jó volt anyuval lenni. De most leteszlek, ideértem a szobánkhoz. Később beszélünk.

-          Kicsim, baj van?

-          Dehogy. Mondom, csak fáradt vagyok.

-          Hát jó. Akkor majd hívjál.

-          Rendben. Szia. – tettem is le.

Mikor beléptem Niát nem láttam. De ahogy ledobtam a táskám a szobámba érve, már meg is jelent a hátam mögött.

-          Megjöttél? – kérdezte félénken.

-          Mint látod. Jó éjt. – csuktam rá az ajtómat.

Leültem az ágyamra és az ölembe vettem a laptopomat. A blogom törölve. Ezt lehetett volna pár nappal előbb is.

Nia a jelek szerint rájött, hogy az a legjobb mindkettőnknek, ha békén hagy egy időre. Hallottam, hogy pár perc után ment el a szobám ajtaja elől. Eszembe jutott az a beszélgetés foszlány, amit pár napja elkaptam. Amikor arról beszélt valakivel, hogy mennyire bánja, amit tett és fél bevallani. És én sajnáltam őt, amiért valami gondja van. Én sem voltam a legjobb barátnő, hogy akkor nem kérdeztem rá. Nem tudom bevallotta-e volna.

A tévét egy zenecsatornára kapcsolva kezdtem el rendet rakni és kipakolni a táskámból. Rájöttem, hogy elég sok a mosnivaló, így színes és fehér kupacokra osztottam őket és kivittem a fürdőbe az összeset. Előbb a színes ruhák mosására való programot indítottam el és, amíg az ott elvolt magában, eresztettem fürdővizet és befeküdtem a kádba.

Mikor egy óra múlva azokat kiteregettem, már nem volt kedvem végigvárni a fehér ruhákat, így azt másnapra hagytam inkább és befeküdtem az ágyamba. Egy sms-t írtam Billnek.

„Mostmár lefekszem. Holnap beszélünk. Jó éjt!” – pötyögtem be és már el is küldtem.

-          Haver, mi a baj? – kérdezte őt náluk Georg.

-          Á semmi. – sóhajtott.

-          Na ki vele. – noszogatta őt Tom is.

-          Vikivel valami baj van. Furcsán viselkedik. Egész hétvégén nem hívott miután lemondta az utat és ma is lerázott. Azt ígérte felhív ma még, de most írt egy üzenetet, hogy mostmár lefekszik, holnap beszélünk és jó éjt.

-          Múlik a szerelem? – gúnyolódott Tom.

-          Nem hinném, hogy az lenne. Valami baj van.

-          Ne fesd az ördögöt a falra. – próbálta nyugtatni Georg.

-          Mióta elárultam neki, hogy el akarok utazni vele, azóta megváltozott.

-          Talán kérdezd őt meg, mi baja. – Tom.

-          Az lesz.

A suli hétfőn fárasztó volt és hosszú. Az a része különösen, hogy kerülnöm kellett Niát. Nem kellett, csak akartam. Mivel eddig minden szünetben találkoztunk és órák után együtt mentünk kajálni, ezt most elég nehéz volt kivitelezni. Persze mindenki észrevette, aki ismer minket, hogy valami nagyon nincs rendben. Sokan szemtanúi voltak péntek este, hogy fellöktem Niát és fogalmam sincs, ő hogy magyarázta meg a dolgot. Én annyival elintéztem, hogy ez a mi dolgunk és szeretném, ha így is maradna.

Nem volt kedvem a menzán együtt kajálni a szokásos társasággal, így beültem az autómba és kocsikáztam. Elmentem egy gyros-t enni egy olyan helyre, ahová gyalog sosem voltam hajlandó. Beültem az étterembe és ott álltam neki tanulni ebéd közben. Hannover ezen részén nem néznek furcsán az emberre, ha jegyzetel és olvas egy étteremben, hisz a város ezen részében két egyetem és több középiskola is található egymástól nem is olyan messze.

A kocsimhoz tartottam, mikor megláttam Tobit. Gondoltam, úgy sem foglalkozik majd velem, így kinyitottam az anyós ülés oldali ajtót és betettem a táskám.

-          Viki! – szólt oda egy igen ismerős hang.

-          Georg, szia. – köszöntem mosolyogva.

-          Hát te?

-          Itt ebédeltem.

-          Egyedül?

-          Így alakult.

-          Nem jössz át? Bill biztos örülne, elviszünk.

-          Kocsival vagyok.

-          Van kocsid?

-          Bizony. – mutattam büszkén az én hógolyómra.

-          Wow ez a te géped?

-          Igen. Tegnap kaptam anyutól.

-          Szép. – bólogatott elismerően.

-          Köszi.

-          Jó látni, hogy jó kedved van.

-          Ezt hogy érted?

-          Na jó. Van egy kis időd? Megebédelek én is és közben beszélgetünk egyet.

-          Nem is tudom.

-          Utálok egyedül enni. Csak nem hagysz magamra. – pislogott kérlelően.

-          Na jó. De többet ne nézz így rám.

Becsuktam az ajtót és beriasztottam.