60. rész. Bill kiakad…

Georg megbeszélte Tobival, hogy itt marad velem, és majd én visszaviszem a stúdióba, így ő nyugodtan menjen vissza. Beültünk az étterembe és rendelt magának egy gyros tálat. Nekem pedig vett egy sütit és beszélgettünk.

Nem akart beleszólni, de elmondta, hogy Bill úgy érzi, valami bajom van, és nem mondom el neki, amiből arra következtet, hogy vele van bajom. Nem akartam erről beszélni, de úgy éreztem valamiért, hogy Georgban megbízhatok, így annyit elárultam neki, igen van baj, de idővel megoldódik.

Jót beszélgettünk és most voltunk először nyugodtan kettesben, így kicsit jobban meg is tudtam ismerni őt. Mikor látom, mindig eszembe jut, hogy ha akkor a bárban úgy találkozunk, hogy nekem nincs közös múltam Billel, ki tudja, mi lenne most köztünk. Furcsa ebbe belegondolni és persze értelmetlen is. Viszont ez megindított bennem egy „ötletet”. Azon kattog az agyam Tom kis alkuja óta, hogyan érjem el, hogy Bill szakítson velem. Pár lépéssel már valószínűleg közelebb járok az egyáltalán nem nemes célhoz. És én minél előbb el akarom érni, mert nem bírom ezt sokáig.

Bill már megemlítette régebben, hogy féltékeny Georgra. Ha most megtudja, hogy együtt ebédeltünk, valószínűleg nem fogja elsőre elhinni, hogy ez puszta véletlen. És még ha egy kicsit rá is teszek, a végén hisztizhetek egyet amiért féltékenykedik és nem bízik bennem.

Botrány arra gondolni, hogy miket teszek, ezért inkább bele sem gondolok, csak cselekszem. Eszem ágában nincs ráhajtani Georgra, nem akarok tőle semmit. Nem fogom semmilyen módon megcsalni Billt, hisz pont az a célom, hogy ne gyűlöljön. Azért csinálom mindezt végig.

Mikor még ott ültünk, hívott Bill.

-          Igen? – vettem fel.

-          Szia kicsim. Végeztél már?

-          Ő… igen.

-          Nem úgy volt, hogy ma látlak?

-          De igen. De most nem tudok beszélni, visszahívlak később.

-          Baj van?

-          Nincs. Nemsokára találkozunk.

-          Érted küldjem Tobit? Ja nem, ő most Georgal van. Akkor Sakit.

-          Nem kell. De most mennem kell. Szia.

-          Szia. – tette le.

Szörnyű ember vagyok…

Miután Georg belapátolta a hatalmas adag kaját, még ittunk egy-egy üdítőt és elindultunk. Tetszett neki az autóm, habár azt mondta, túl csajos. Jó, hát nem járhat mindenki Escalade-del.

-          Helló! – köszönt előre Georg, mikor beléptünk három zacskónyi kajával.

Mikor Bill meglátott, tudtam, nem tudja hova tenni ezt most.

-          Hát te? – kérdezte elképedve.

-          Meglepetés. – vigyorogtam.

-          Hoztunk kaját.

-          Na végre. – kapta ki az egyik zacskót a kezemből Tom és rámkacsintott.

-          Együnk. – csatlakozott Gustav is és Georg kezéből vette el a két másikat.

-          Nem is kapok puszit? – kérdeztem Billt, és őszintén vágytam azokra az ajkakra.

-          Dehogynem. – húzott magához felocsúdva a meglepettségből és megcsókolt. – Hoztál ebédet?

-          Bizony.

-          Akkor együnk. – fogta meg a kezem és a fiúk után húzott a konyhába.

-          Mi már ettünk. – jelentette ki Georg.

Ez volt az, amire számítottam. Rámosolyogtam Georgra, ahogy elterveztem. Alig észrevehetően, de mégis úgy, hogy feltűnjön annak, akinek szánom. Billnek.

-          Hogyhogy? – érdeklődött.

-          Találkoztunk a kajálda előtt. Meghívtam a barátnődet egy sütire.

-          Értem.

-          Na én elvonulok emberek. Később találkozunk. – indult fel a szobájába Georg.

-          Várj. – mentem utána.

-          Mi az? – kérdezte, mikor már nem látott minket senki.

De tudtuk, hogy hallgatnak.

-          Ne beszélj Billnek arról.

-          Eszem ágában sincs. Hógolyó. – mosolygott kedvesen.

-          Köszi.

-          Na jó légy. – indult tovább.

Erre mondjuk én sem számítottam, de nem jött rosszul.

Visszamentem a konyhába, ahol Bill már szinte vörösödött az idegességtől. Gustav úgy tett, mintha ott sem lenne, Tom pedig tömte az arcába a pitát és elismerően bólogatott a tányérjába.

-          Kicsim.

-          Igen? – ültem az ölébe.

-          Mit kerestél te abban az étteremben?

-          Éhes voltam. – magyaráztam értetlenül.

-          De az a kollégiumtól elég messze van gyalog.

-          Jaa. Nem is mondtam.

-          Mit?

-          Már nem vagyok csóró gyalogos.

-          Kaptál autót?

-          Igen. Anyu megvette álmaim mercijét.

-          És ezt csak most mondod? – kérdezte vissza sértődötten.

-          Nem tartottam fontosnak. – hazudtam.

-          És… - kezdte volna.

-          Tesó. Ne előttünk. Nagyon ciki lenne. – vágott közbe Tom.

-          Igaz. Gyere. – állított fel és elindult a szobájába.

-          Mi az? – kérdeztem, mikor odaértünk és ő becsukta az ajtót.

-          Mi az? – nevetett fel. – Felhívlak és lerázol. Kiderül, hogy a barátommal ebédelgetsz és kocsikázgatsz, mikor engem fel sem hívsz és nem is mondod el, hogy kaptál egy autót. Aztán beállítotok, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne és még félre is vonultok. Mit nem mondhat el nekem? Neked titkod van vele? Vele, előttem? Mi folyik itt? Mi az, hogy hógolyó!! – emelte már fel a hangját.

Még nem hallottam őt így beszélni.

-          Jézus, te féltékeny vagy.

-          Nem mondod? Feltűnt?

-          Ne gúnyolódj. Nem gondoltam, hogy nem bízol bennem.

-          Ez abszurd! Hogy bízzak, mikor napok óta lerázol, nem hívsz és Georgal találkozgatsz tök véletlen.

-          Tényleg véletlen találkoztunk. Mondtam neki, hogy jövök ide hozzád csak ebédeltem előtte. Ő meg éhes volt és megbeszéltük, hogy megvárom, míg eszik és hazahozom, ha már úgyis jövök. Azért ráztalak le a telefonban, mert meg akartalak lepni. A kocsival is. Nem gondoltam, hogy így sül el. És nincs titkunk Georgal egyáltalán. Csak beszélgettünk, mint két ismerős. A hógolyónak pedig az autómat becézem, és ezt említette meg baráti szándékkal.

-          Én mindent félreértek ugye?

-          Igen. De hogy gondolod, hogy képes lennélek megcsalni? Hogy gondolod, hogy ha meg is tenném, pont a legjobb barátoddal? Hogy támadhatsz le úgy, hogy meg sem kérdezed, mi folyik itt valójában? Ezek szerint mégis csak Tomnak hiszel, hogy nem bízik bennem. – túl jól játszottam.

Nagyon beleéltem magam. És mivel eleve ideges voltam, nem is kellett nagyon rátennem. Még a szemem is könnybe lábadt arra gondolva, mit is teszek épp, és miért teszem.

-          Kicsim, én…

-          Ne. Hagyjuk. Azt hiszel, amit akarsz. Van nekem bajom enélkül is. Nem fogok magyarázkodni. Én sem kérlek számon, mit csinálsz, mikor nem vagyok veled, és mégsem vagyok féltékeny, ha nem veszed fel a telefonod, vagy épp lerázol pár mondattal.

-          Sajnálom. Olyan fura vagy a szülinapod óta. Úgy érzem, valami bajod van, de nem mondod el nekem, és ez megőrjít.

-          Ne haragudj. – jött ki belőlem. – Akkora idióta vagyok. – sírtam el magam. – Pedig annyira szeretlek, és mégis elrontok mindent, mert…

Magához ölelt és csitítgatni kezdett.

–         Ne sírj kicsim, én voltam az idióta. Tudom, hogy sosem csalnál meg. Te sosem bántanál.