62. rész. Sajnálom.

Bill az étkezőasztalnál ült a laptopja előtt.

-          Szia. – mentem egyből oda hozzá.

Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de ő elhúzta a fejét. Meglepetten hátráltam, mire ő felém fordította a képernyőt.

Egy word dokumentum, hatalmas betűkkel az elején: „Dögölj meg B.K.!”

Elakadt a szavam és összeszorult a gyomrom, ahogy Bill szemébe kellett, hogy nézzek.

-          Szóval igaz. – vonta le a következtetést és lehajtotta a fejét.

-          Kérlek, hagy magyarázzam meg. Igen én vagyok az a lány, de az már a múlté.

Láttam, hogy Bill arcának mindkét oldalán végigszalad egy-egy könnycsepp.

-          Én nem akartam ezt igazán.

Felállt és rámnézett. Egyenesen az szemembe. Olyan fájdalmat láttam az övében, amit életem hátralévő részében nem fogok tudni elfeledni soha.

-          Sajnálom. – mondta ki erőt véve magán. – Sajnálom, hogy akkor ahelyett, hogy segítettem volna, inkább megaláztalak mindenki előtt. Sajnálom, hogy én voltam az első szerelmed és csak kihasználtalak. Sajnálom, hogy összetörtem a szíved. Soha nem fogom tudni jóvátenni, de most már nem is akarom. Sajnálom, hogy rossz emberré váltál miattam és amiatt, amit akkor tettem. Remélem most már boldog leszel, és elégedett a revansoddal.

-          Könyörgöm hidd el, hogy…

-          Ne. Kérlek ne mondj semmit. Fogalmad sincs mennyire igaz, amit írtál. Hogy meg fogom tapasztalni azt a fájdalmat, amit okoztam neked. Hát most már tudom, mit éreztél.

-          Bill ez már rég nem erről szól, esküszöm neked.

-          Fogalmam sincs ki vagy.

-          Az vagyok, akit megismertél.

-          Gratulálok. Megérdemeltem. – bólogatott elismerően, letörölte könnyel áztatott arcát és elfordult tőlem.

Elfordult és felment a lépcsőn. Hallottam, ahogy becsapódik a szobájának ajtaja.

Tudtam, esélytelen már a bocsánatkérés. Esélytelen már a megbocsátás lehetősége. Felesleges a magyarázkodás.

Így hát én is hátat fordítottam, kimentem az ajtón és beszálltam az autómba. A kormányra borulva sírtam és tudtam, vége mindennek. Mindennek, ami annyira jó volt és annyira boldoggá tett az utóbbi pár hónapban.

Dudálást hallottam. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és megláttam Georg autóját az enyém felé közeledni. Beindítottam a kocsit, kis ívben megfordultam és próbáltam úgy elmenni mellette, hogy rá se nézzek.

-          Mi történt? – kérdezte aggódva Nia, ahogy meglátott.

Tehetetlenül dőltem neki a hátam mögött becsukott ajtónak, amin végigcsúszva ültem le a földre zokogásban törve ki.

-          Úr isten, mi történt? – sietett oda hozzám és leguggolt.

Nem tudtam válaszolni, hisz levegőt is alig kaptam hirtelen.

-          Gyere ide. – ölelt magához.

Jelen pillanatban nem számított a düh, amit Nia iránt éreztem, csak ő volt ott nekem. Ő ölelt át és csitítgatott, hogy végül megnyugodjak. Tíz percbe telt, mire először meg tudtam szólalni.

-          Tom elárult. Nem adott esélyt, hogy én valljam be.

-          Istenem, ez az én hibám. Szólt, mikor megtudta, és én egyből töröltem.

-          Bill annyira összetört. És annyira gyűlöl.

-          Mit mondott?

-          Bocsánatot kért, amiért akkor… - nem tudtam befejezni, újra sírni kezdtem.

-          Én meg akartam bosszulni, mikor azt láttam, te feladtad. Én csak úgy gondoltam, Bill megint el fog hagyni és akkor megint te maradsz egyedül a bánatoddal. Egyszercsak páran írták, hogy ugye Bill Kaulitz monogramja a B.K. én pedig nem válaszoltam nekik. Aztán jött Tom a semmiből és akármennyire kértem, ne tegye, akármennyire bizonygattam, hogy én írtam, nem te, hajthatatlan volt. Én szólni akartam, de nem tudtam, hogy mondjam el.

-          Nem a te hibád. – szipogtam.

-          De igen. És most azonnal beszélek Billel.

-          Ne. Hagyd. Úgyis csak azt hinné, az én érdekemben hazudsz neki.

-          Akkor addig próbálkozom, míg el nem hiszi.

-          Annyira fájt neki. Sírt Nia. Mert azt hiszi én csak bántani akartam, azt hiszi, nem is szerettem igazán. Azt hiszi, minden egyes szót én írtam és azért tettem, hogy bosszút álljak.

-          Annyira sajnálom.

-          Ezt a szót életem végéig el akarom felejteni.

-          Gondolod megenyhül?

-          A világ legboldogabb embere lennék, ha így lenne. Ha lenne esélyem mégegyszer beszélni vele. Elmondani mennyire szeretem. Nia én nem tudom, mihez kezdek nélküle.

-          Fogalmam sem volt, hogy ennyire szereted.

-          Nekem sem. – törtem össze teljesen legbelül.

Szinte önkívületi állapotban sírtam és próbáltam koncentrálni, hogy ha ez egy szörnyű álom, akkor azonnal ébredjek fel belőle.

Nia felsegített a földről nagyjából egy óra múlva. Ezt is csak onnan tudom, mert azt mondta, itt ülsz már egy órája, gyere a szobádba. Nekem elveszett az időérzékem.

Fel akartam hívni őt. Beszélni akartam vele. Nem akartam feladni. De akárhányszor kicsörgött, hangpostáig jutottam el. A negyedik próbálkozás után már foglaltat jelzett. Kikapcsolta. Nem akar velem beszélni. Soha többé?

Nem bírtam magammal. Nem bírtam ott feküdni. Megvártam, míg Nia bevonul a szobájába és kisurrantam az ajtón. Csak mentem, nem volt terv. Egy nagyot akartam kóborolni egyedül. Nem érdekelt, hogy az idő egyre hűl le és rajtam csak egy vékony hosszú ujjú v-nyakú felső van egy vékony répa fazonú farmerrel.

Mikor odaértem a parkba, az alá a fa alá, ahol egy pár lettünk, leültem és felhúztam a térdeim, hogy arra hajtsam a fejem. Gondolkodni akartam. Kiutat akartam találni ebből a helyzetből, pedig szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy lehetetlen.

Nem tudtam abbahagyni a sírást. Kis szünetekkel megállás nélkül folytak a könnyeim és iszonyú kimerült lettem tőle.

Annyira szerettem volna beszélni vele. Csak hallani a hangját, tudni, hogy mit érez. Ezerszer is elmondani neki, mennyit jelent nekem és mennyire szeretem.

De akárhogy hívtam, nem tudtam elérni. És egy fél óra múlva már hívni sem tudtam. A kártyám zárolva… Bill letiltotta volna? Vagy Tom. Hisz az ő társkártyájuk vagyok, bármikor megtehetik.

-          Hello. – jelent meg Tom a semmiből.

-          Te mit keresel itt?

-          Téged. Tobi mondott pár tippet, ahol sokat szoktál lenni, vagy sokat voltatok Billel.

-          Hagyj békén Tom. Elérted, amit akartál.

-          Igen. És örülök is neki. De jó lenne, ha nem hívogatnád őt.

-          Letiltottad a kártyám.

-          Nem én.

Nem tudtam leplezni a kétségbeesésem.

-          Miért? Miért nem vártad meg, hogy én beszéljek vele?

-          Nem kell neked magyarázkodnom.

-          Minek jöttél ide?

-          Hogy elmondjam, ne hívogasd őt, hagyd békén.

-          A francokat! Azért jöttél, hogy örülhess magadnak. A képembe röhöghess. Győztél Tom, gratulálok. Csak két ember életét tetted tönkre.

-          Miért? Gondoltad, hogy tovább játszhatod? Életed végéig esetleg? Mert csak megsúgom, Bill már elhatározta, veled éli le az életét. Ennyire bejött a kis terved. Csak nem gondoltad, hogy hagyom annyiban. Láttam, törölted a blogod. Még jó, hogy lementettem minden bejegyzést.

-          Miért vagy te ilyen?

-          Milyen?

-          Szar ember. Mert egyszer valaki megbántott? Te jó ég Tom! Tudod te, hogy még hányszor fognak átgázolni rajtad? És én ezt kívánom neked. Összetörted az öcséd szívét, csak mert nem voltam neked szimpatikus. Gratulálok, büszke lehetsz magadra! – már felállva kiabáltam vele.

-          Csak nem akarsz felpofozni? Hajrá kislány. – tartotta felém az arcát azzal az általam már jól ismert gúnyos mosollyal.

-          Eleget bánt majd téged az élet.

-          Figyelj…

-          Nem. Hagyj békén! – hagytam faképnél.