64. rész. Mit mondott?

-          Bill ne csináld ezt.

-          Szépen kértelek, hogy menj el. Nem akarok bunkó lenni.

-          Csak gondolt át amiket mondtam. És szerintem beszélgess el a bátyáddal.

-          Szia. – tárta ki az ajtaját Bill.

-          Szia. – ment is ki rajta Nia és vitte magával a táskát is.

-          Na mit akart? – ment be Billhez Tom.

-          Tom, igazat mond?

-          Gondolod van amiben igazat mond ez a csaj?

-          Azt mondta, te tudtál a blogról. Azt mondta, megfenyegetted Vikit. És hogy Viki be akarta ma vallani nekem, de te direkt megelőzted.

-          Hagytam volna esélyt arra, hogy megbocsáss neki?

-          Te is hazudtál nekem.

-          Na nehogy már én legyek lecseszve, mikor ő vert át. Én előre szóltam, hogy ez lesz. Én mondtam, hogy ne bízz benne. Csak azt akartam, hogy neked ne fájjon annyira. Azért akartam, hogy elérje, te szakíts vele.

-          És minek mentél el hozzá tegnap este?

-          Hogy illedelmesen megkérjem, ne hívogasson téged.

-          Nem tudom mit tegyek. – ült le az ágyára tenyerébe temetve az arcát.

-          Hogyhogy mit? Felejtsd el azt a ribancot és örülj, hogy nem tudta véghez vinni a kis tervét. Örülj, hogy nem került nyilvánosságra az a blog. És főként örülj annak, hogy már nem része az életednek.

-          Hogy lehettem ilyen idióta? Hogy hihettem el, hogy a tökéletes lányt találtam meg végre? Hogy lehettem ilyen elvakultan szerelmes?

-          Te ilyen vagy. Ne hibáztasd magad.

-          Annyira szeretem és gyűlölöm egyszerre.

-          A szeretet hamar elmúlik, hidd el.

Az ágyamban fekve próbáltam aludni, anyu pedig szorosan betakart két vastagabb takaróval is, hogy kiizzadjam a betegséget. Megkértem, ne hívjon orvost. Utálom őket.

Szörnyű dolgokat álmodtam. Rémálmok gyötörtek szüntelenül és mikor felkeltem végre és visszaaludtam, jött a következő.

-          Viki. – szólogatott valaki. – Ébredj.

-          Kérlek… nem akarom. – néztem rá a homályosan kirajzolódó arcra.

-          Csak rosszat álmodtál.

-          Charles? – kérdeztem.

-          Kint voltam, te meg sikítoztál. – tette a kezemre a kezét. – Úr isten, te szinte lángolsz.

-          Nem akarok oda menni. Ne hagyd kérlek.

-          Hova?

-          Mi van, ha megint…

-          Te össze-vissza beszélsz. Nyugodj meg. Azonnal hívok egy orvost. Eva! – állt fel és kiabált.

Mikor újra magamhoz tértem éreztem, hogy kicsit jobban vagyok. Körbenéztem a szobámban és egyedül voltam. A telefonomért nyúltam, hogy felhívjam Billt és rájöttem, hogy nem hívhatom. Borzasztó volt ez a felismerés.

-          Ébren vagy? – jött be anyu a szobámba.

-          Igen. – válaszoltam és akkor döbbentem rá, milyen nehéz is a beszéd.

Fájt a torkom és szinte teljesen elment a hangom.

-          Hogy érzed magad?

-          Mint aki már napok óta itt fekszik.

-          Apád hívta a sürgősségi orvost tegnap este. Össze-vissza beszéltél és közel negyven fokos lázad volt.

-          Rázott a hideg. – jutott eszembe.

-          Huszonnégy órája alszol egyfolytában. Influenzás vagy édesem.

-          Mit keresett itt Charles?

-          Felhívtam. Átjött. Aggódott érted. Még Nessa is itt volt. De mostmár jobban leszel. A nehezén túl vagy.

-          Éhes vagyok.

-          Gondoltam. Főztem neked milánóit, mindjárt hozom. És evés után beveszed a gyógyszereket is.

-          Nem hívott?

-          Ki?

-          Bill.

-          Nem kincsem. De Nia óránként. Hívd majd vissza.

Ahogy anyu kiment én tárcsáztam Nia számát.

-          Szia, na végre! – szólt bele alig egy csengés után.

-          Szia.

-          Nincs valami jó hangod.

-          Szarul is érzem magam. Anyu mondta, hogy kerestél.

-          Párszor. Beszéltem Billel.

-          Nia. Megkértelek hogy ne.

-          Tudom, de nem bírtam ki, hogy ne beszéljek vele.

-          Mit mondott? – kérdeztem kicsit reménykedve.

-          Kiderült, hogy Tom nem igazán úgy adta elő a dolgokat, ahogy tényleg történtek.

-          Hogyhogy?

-          Hát nem tudta Bill, hogy Tom tudott a blogról, hogy megfenyegetett és hogy te előbb akartál szólni, de ő direkt megelőzött.

-          Gondoltam. És mit mondott?

-          Megkért, hogy menjek el.

-          Sejtettem. – szomorodtam el. – Hogy van?

-          Szarul. De tartotta magát előttem.

-          Na én most leteszem.

-          Hívhatlak még?

-          Nem tudom, miről beszélgetnénk.

-          Holnap reggel beszélek a csoporttársaiddal, elkérem az anyagokat, amiről lemaradsz.

-          Köszönöm.

-          Mikor jössz vissza?

-          Nem tudom. Még nem látok kiutat ebből a betegségből. És…

-          Ne hanyagold a sulit Bill miatt.

-          Majd beszélünk. – tereltem.

-          Rendben. Jó éjt.

-          Itt is vagyok. – jött be anyum. – Ja bocsánat.

-          Szia. – tettem le. – Nia volt.

-          Na egyél. – tartotta a tálcám, megvárva, hogy felüljek.

Nehezemre esett és kicsit szédültem is.

-          Teát is hozok. Kell a folyadék, nehogy kiszáradj.

-          Beszélt Billel.

-          Nia?

-          Igen.

-          És?

-          Semmi sem változott.

-          Adj időt neki. És egyél. Hamar helyre kell jönnöd, aztán vissza a suliba.

-          Nem akarom elkapkodni.

-          Ezt mit jelent?

-          Szeretnék még itthon maradni legalább egy hetet.

-          Megbeszéljük. Apropó. Apád itt van kint. Beszélsz vele?

-          Minek?

-          Kislányom. Aggódik érted.

-          Jó rendben.

Ahogy anyu kiment és vártam, hogy Charles leváltja, arra gondoltam, végre lesz kint levezetnem a felgyülemlett dolgokat.