65. rész. És tessék.

-          Szia. – jött oda az ágyamhoz. – Jó étvágyat.

-          Köszi.

-          Hogy vagy?

-          Pont ahogy kinézek. – suttogtam.

-          Gyönyörű vagy.

-          Minek jöttél ide?

-          Aggódtam érted.

-          Igen anyu is ezzel traktált. De húsz évig nem aggódtál. Most mégis hogy tört ez rád? – érdeklődtem gúnyosan és láttam, hogy letörtem az eddigi jókedvét.

-          Anyád nagyon aggódott és felhívott.

-          Jó ezt már tudom. És te átjöttél, mert te vagy a nap hőse.

-          Na jó hagylak. Látom, nem vagy még felkészülve erre.

-          Hogy ne lennék? Én mondtam. Nem kellesz, ahogy én sem kellettem neked. Talán újabb húsz év múlva felkereslek, de ne reménykedjünk ebben azért.

-          Tiszta anyád vagy.

-          Hát más szülőminta megfigyelésére nem nagyon volt lehetőségem, de gondolom, ezt nem kell magyaráznom pont neked.

-          Jogos. És egy ideig még el is viselem a viselkedésed.

-          Mily nagylelkű.

-          De a tény, hogy az apád vagyok, nem változik. És azt akarom, hogy tudd, hozzám bármikor jöhetsz, tárt karokkal várlak. Még akkor is, ha rajtam vezeted le a magánéleti gondjaidat és a lelki állapotod. – állt fel.

-          Charles.

-          Igen? – fordult vissza az ajtóból.

-          Semmi. Mindegy. – feleltem és ettem inkább tovább.

Igazából nem tudom, mit akartam mondani neki. Talán kicsit erős volt, amiket megint a fejéhez vágtam. Talán kicsit jobban belegázoltam a lelkébe a kelleténél. És ő belém látott. Tudta jól, hogy csak azért vagyok hajlandó beszélni vele, mert nem anyun akartam levezetni a felgyülemlett dolgokat.

Nem bírtam sok kaját magamba diktálni. Nem volt étvágyam. Aludni nem tudtam már. Fájt a fejem, de anyu már hozta is a gyógyszereket, amiket az orvos felírt nekem. Ezek hamar enyhítették a tüneteket, úgyhogy ki is szálltam végre az ágyból. Le akartam már venni a pizsamámat, zuhanyozni akartam, megmosni a hajam a fogam és levegőre menni.

-          Jaj hagyj már békén, könyörgöm neked. – vettem fel a telefont, mikor megláttam, hogy Tom nevét jelzi ki.

-          Oké csak egy perc az egész.

-          Az sok. Figyelj. Szarul vagyok, épp a zuhanyfülkébe készülök belépni és te vagy az utolsó ember, akivel beszélni akarok.

-          Szép húzás volt ideküldeni a barátnődet.

-          Na jó. Szia. – nyomtam meg a piros gombot, ami egyből megszakította a beszélgetést.

Meddig fog még szívatni? Oké, hogy ő élvezi és attól mégjobban, hogy még szórakozhat is velem. Biztos nagyon jó dolog ez… De jó az is, hogy Nia már másodszor tesz be nekem…

Miután lezuhanyoztam, kiültem egy kicsit a teraszra egy hatalmas bögre forró teával. Anyu is csatlakozott és beszélgettünk. Kiöntöttem neki a lelkemet és ő türelmesen végighallgatott. Csak elmondtam, mit érzek. Elmondtam mennyire reménytelennek érzem a helyzetet, mennyire fáj és mennyire össze vagyok törve. És a legrosszabb, hogy nem tudom, Bill hogy van. Mit gondol most rólam, mit érez. Ha tehetném, megvigasztalnám, de ez ugye abszurd. De ki fogja őt megvigasztalni? Ki hallgatja majd meg? Tom biztos csak bizonygatja, hogy ő megmondta, és közben engem mond el mindenféle ribancnak.

Megbeszéltem anyuval hogy szerdáig itthon maradok. Szombat van. Lesz pár napom, hogy feldolgozzam a veszteségem.

Vasárnap délelőtt hívott Nessa érdeklődve, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy átjöhet, ha gondolja ebédre, de lehet, hogy elkapja. Nem nagyon érdekelte, mivel húsz perc múlva már kopogott is. Az apja elhozta, de ő nem jött be. Együtt töltöttük a délutánt, én feküdtem az ágyamban, ő leült mellém és beszélgettünk. Anyu sütit sütött, teát főzött és néha ő is csatlakozott hozzánk.

Jó volt kicsit jobban megismerni őt. És tanácsokat adni neki. Kicsit cserfes és egyből rámzúdított egy rakás problémát, amikre én próbáltam a lehető legjobb tapasztalataimhoz mérten tanácsot adni. Kicsit elterelte a figyelmem Billről. Legalábbis addig, míg szóba nem jött a pasi téma. Inkább fiú téma, hisz ő még csak tizennégy éves, azok még nem pasik.

-          Jó reggelt. – húzta el anyum a függönyöm.

-          Aha.

-          Hogy vagy?

-          Jól.

-          Mérjünk lázat?

-          Nem kell. Jól vagyok. Csak aludnék még.

-          Nem fogsz, ha meglátod mi érkezett húsz perce faxon.

-          Na ne csigázz. – dünnyögtem unottan.

-          Megjelent a cikk, amire a jegyed kapod. Elküldte a tanárod.

-          Mi? – pattantak ki a szemeim. – Milyen cikk? Add ide! – ültem fel és kikaptam a kezéből. – Neee. Ezt ne.

-          Nem úgy volt…

-          Hogy nem jelenik meg. De akkor… - és már tárcsáztam is.

-          Hahó. – vette fel Nia.

-          Te nem tudod hogy jelenhetett meg a cikkem?

-          De igen. A csoporttársaid szóltak, hogy le kell adni péntek estig. Ott volt az asztalodon, feladtam.

-          Klassz.

-          Baj? Csak segíteni akartam.

-          Elolvastad?

-          Persze.

-          És?

-          Ez még akár jót is tehet.

-          Komolyan a húgom fele olyan gyerekes, mint te vagy. – anyu kérő tekintettel nézett rám. – Na mindegy.

-          Most baj?

-          Nem akartam, hogy megjelenjen.

-          Honnan tudhattam volna.

-          Igazad van. Mindegy. Bocs.

-          Mikor jössz?

-          Szerdán.

-          Várlak.

-          Oké. Szia. – tettem le.

-          Nem kenhetsz mindent rá. Habár kicsit tényleg szeleburdi.

-          Anyu ez a cikk nem szabadott volna, hogy megjelenjen.

-          Miért? Aranyos.

-          Aranyos? Hát kössz. Fogadok Tom még ma felkeres, hogy közölje, gyenge próbálkozás volt. – fogtam a fejem. – És tessék. – mutattam a telefonom kijelzőjét. – Szia Tom. Gondolom olvastad a cikket.

-          Milyen cikket?

-          Miért hívtál?

-          Mert rámraktad múltkor.

-          És azóta vártál?

-          Dehogy. Csak szólni akartam, hogy ez a cikk gyenge próbálkozás volt.

-          Ez komoly? Most minden második nap fel fogsz hívni valamiért?

-          Unatkozom.

-          Hagyj már engem békén légy szíves. Komolyan, mit kéne tennem?

-          Nem tudnál mit.

-          Bill tudja, hogy hívogatsz?

-          Dehogy. Bill nem akarja, hogy szóba álljak veled. Tart tőle, hogy azt is felhoznád ellenünk egy szaftos kis cikkben.

-          Mi van?

-          Hát valahonnan azt hiszi, hogy a blogodat meg is akartad jelentetni nagy nyilvánosság előtt.

-          Te szemét.

-          Most miért?

-          Milyen érzés? Örülsz? Boldog vagy? Önelégült? Mit érzel ilyenkor?

-          Hidd el nem vagyok boldog. Az öcsém szenved miattad. Mit érzek? Elégtételt. Szenvedj te is.

-          Rajtam töltöd ki a dühödet ugye? Linda a volt szerelmed. Szegény kicsi Tom rábaszott és nem tudta megbosszulni, mert a szobájában sírdogált összetört szívvel. Megérdemelted.

-          Jó veled dumálni.

-          Te nem vagy normális.

-          Te sem ha azt hitted, annyiban hagyom ezt az egészet.

-          Beteg vagy.

-          Jaj hallottam, te is. Vagy ez is csak egy próbálkozás volt, hátha Bill megsajnál?

-          Én semmit nem tettem ez ügyben. Semmit. Nem kértem Niát hogy menjen oda, nem akartam, hogy megjelenjen a cikk és tényleg influenzás lettem, amit még neked sem kívánnék, hidd el.

-          Kedves. Hát jobbulást. És aranyos, hogy nekem magyarázkodsz. De én nem adom tovább az öcsémnek, ne reménykedj.

-          Neked nem velem van bajod Tom, és ezt mindketten tudjuk. És most elköszönök. Remélem, hívsz még.

-          Várom további akcióidat és jelentkezem.

-          Menj a francba.

-          Szia. – tette le.