67. rész. Te vennéd ki a lakást?

Mikor elolvastam a cikket, eszembe jutott az, ahogy készült. Telefonon. Keveset tudtunk együtt lenni, de ő akkor is válaszolgatni akart a kérdéseimre, mert látta, mennyire fontos nekem. Mostanra viszont Tom már biztos bemagyarázta neki, hogy ezt is szánt szándékkal készítettem. Vagy talán Tom nem is kellett hozzá? Talán Bill magától is csupa rosszat gondol csak rólam? Jó lenne tudni. Jó lenne beszélni vele és ezer esélyt kérni, hogy megmagyarázhassam a történteket. De talán már túl sok idő telt el. Akkor nem szabadott volna hagynom magam. Már mindegy volna? Anyu azt mondta, adjak időt magunknak. Legfőképp Billnek. De mennyi időt? És honnan fogom tudni, hogy elég már? Bill fel fog hívni? Jelentkezni fog, ha megemésztette? Van rá esély, hogy hitt Niának? A testvére szava ellen… kizárt.

Kedd délután már úgy éreztem, ki kell szabadulnom. Annyit feküdtem a szobámban, hogy szinte már el is felejtettem, milyen a friss levegő. Nagyot sétáltam és még Adammel is összefutottam. Nagyon oda van Niáért. De ahogy beszélt róla, én egyre dühösebb lettem. Nia az én kapcsolatom elszúrta és azóta is rátett pár lapáttal, de ő persze boldog. Őt szeretik és várják itthon. Elköszöntem gyorsan Adamtől és haza is mentem.

-          Ez gyors volt.

-          Elegem van. Nem akarok visszamenni a koleszba.

-          Mi van? Dehogy nem.

-          Szia. – jött elő Charles a konyhából.

-          Ja szia. – vettem vissza a stílusból unottabbra.

-          Mi az, hogy nem akarsz visszamenni? – kérdezte újra anyum.

-          Nem akarok Niával egy fedél alatt élni. Nem bírom. Annyira… annyira haragszom.

-          Túl reagálod.

-          Igen? – kérdeztem felháborodva.

-          Jó, talán annyira nem. De mégis mit gondolsz? Ott lakik, nem dobhatod ki. És most már biztos nem vesznek át más szobába sem.

-          Miért nem bérelsz egy lakást? – vetette fel Charles.

-          Kizárt. – vágta rá anyu.

-          Miért? – csillant fel a szemem. – Jó ötlet.

-          Persze.

-          Miért anyu? Ne csináld. Semmi sem változna. Csupán végre egyedül lehetnék nyugiban.

-          Na ezért nem hiányzott nekem apád az ilyen beszélgetésekből.

-          Bocs, nem akartam. – hátrált feltett kezekkel.

-          Anyu légy szíves. Essen meg rajtam a szíved. Egyszem kicsi lányodon. – pislogtam kérlelően.

-          Nem is tudom. Holnap reggel már megyünk. Hogy találnák addig kiadó lakást?

-          Mire való az internet? – rohantam is be a laptopomért.

-          Hát kössz. – fordult anyu Charleshoz.

-          Nem gondoltam, hogy elleneznéd. Nagylány már.

-          Tudom. De ugye nem így akarsz bevágódni?

-          Igazából van ott egy rakás ismerősöm. Ingatlanos is akad köztük. Elengedek pár telefont, és biztos találok egy megfelelő lakást Vikinek.

-          Szerinted jó ötlet?

-          Te ismered.

-          Röhögve ellenne egyedül a jég hátán is.

-          Akkor tedd boldoggá. Olyan letört most amiatt a srác miatt, meg a barátnője miatt is. És még beteg is volt.

-          Na jó. Telefonálj légy szíves. És látni akarom a lakást mielőtt pénzt adok hozzá. Tudni akarom milyen környék, milyen távol van a sulitól, kitől béreljük és van-e biztonságos parkoló hely.

-          Igenis.

-          Kincsem. – jött be utánam anyu.

-          Mi az?

-          Apád keres neked lakást. De remélem tudod, hogy ez mekkora felelősség.

-          El sem hiszem, hogy ilyen hamar belementél.

-          Mikor voltam ellene a kéréseidnek?

-          Nem sűrűn.

-          Felnőtt vagy. Ha neked ez jó, akkor nekem is.

-          Egyedül fogok lakni. Igaz egy bérelt lakásban, nem saját, de akkor is. Te mindig tudod, mivel lehet feldobni a kedvem. Szülinapomon autó, most egy lakás. – öleltem magamhoz.

-          A lakás apád ötlete volt.

-          Jaj ne rontsd el.

-          Engedd egy kicsit közelebb magadhoz. Annyira teper.

-          Senki nem kérte rá.

-          Ismerlek. Úgyis megbékélsz.

-          Na lányok. – jött be Charles feldobva. – Szerencsénkre két lakás is van most a suli környékén üresen. Azonnali költözéssel.

-          Ami azt jelenti, hogy még ma meg kéne nézni. – vonta le anyu a következtetést.

-          Igen.

-          Jól vagy már? Bepakolsz és megyünk? – fordult újra felém.

-          Persze.

-          És készen állsz esetleg arra is, hogy elhozd a cuccaid a kollégiumból úgy, hogy ott van Nia?

-          Ezzel ráérek még foglalkozni.

-          Na jó. Itt van a két telefonszám és felírtam a két címet is. Az egyik egy két hálószobás, nappalis, konyhás tetőtér, száz négyzetméter, plusz egy erkély. A másik egy lakópark földszinti lakása, kicsit kisebb, kis kerttel, egy hálóval, nappali, konyha, fürdő és minden, ami kell.

-          Nem jössz velünk? – kérdezte anyu.

-          Menjetek csak.

-          Ugyan, te szervezted, jó ha eljössz.

-          Nem zavarok? – nézett rám kérdően.

-          Gyere, persze. – hatott rám anyu pillantása.

Hamar összepakoltam és mint akit kicseréltek pattantam be Charles autójának hátsó ülésére. Útközben felhívta mindkét tulajt, hogy pár óra múlva ott vagyunk és megnézzük. És ha megtetszik, akkor lehetőség szerint holnaptól már ki is bérelnénk.

Már az elsőbe beleszerettem. Hatalmas tetőtér, óriási ablakokkal. A konyha nyitott és a süllyesztett nappalira néz. Két hálószoba, a kettő között pedig egy nagy sarokkádas, zuhanyzós fürdő wc-vel egybekötve. Az erkélyről kilátás nyílt arra a bizonyos parkra és rálátok a hát előtt lévő őrzött parkolóra is. Nem túl olcsó a bérleti díj és maga a rezsi is szép kis összegre rúg. Anyunak tetszett a környék, csak az zavarta egy kicsit, hogy a tulaj helyett az ingatlanos jött el velünk. Viszont a tulaj annyira sürgősen szeretné kiadni, hogy felőle akár már ma is beköltözhetnék. A bútorokat is otthagyja nekem, amire így viszont nem kell költeni. Magunkra hagyott minket, hogy átgondoljuk és Charles felsorolta az érveit. Miszerint, idővel meg is vásárolhatnánk, ami befektetésnek sem lenne utolsó. Ha már nem járok suliba, kiadhatjuk. Sőt akár nyárra is. Közel van a suli, így nem is kell mindig kocsival járnom – látszik, hogy még nem ismer eléggé -, és minden korombéli nőnek jót tesz az önállóság. Anyu bólintására vártunk, de ő közölte az ingatlanos nővel, hogy szeretne a tulajdonossal személyesen is beszélni, mielőtt bármit lefixálnánk. Azt mondta, semmi probléma, telefonált egyet, majd közölte, hogy tíz perc múlva itt van. Nem értettük, hogy akkor eleve miért nem jött ő. Na mindegy.

-          Itt is vagyok. – lépett be az ajtón az az ember a jelenlegi sok ember közül, akivel nem szívesen találkoztam volna. - David Jost. – mutatkozott be, és előbb Charlesszal fogott kezet, majd anyummal is. – Viki, szia. – lepődött meg, mikor végre rám nézett.

-          Szia.

-          Ti ismeritek egymást? – érdeklődött anyu furcsának tartva a helyzetet.

-          Ő a Tokio Hotel menedzsere.

-          Te vennéd ki a lakást?

-          Igen.

-          Agatha már mindent megmutatott és elmondott gondolom.

-          Igen. De…

-          De természetes, hogy a tulajt is szerették volna látni. – vágott anyu szavába David.

-          Igen.

-          Nos, én vettem egy másik lakást kicsit közelebb a stúdióhoz a menyasszonyommal. De gondolom megértik, hogy nehéz szívvel szabadulnék meg ettől a lakástól. Két éve vásároltam. A szomszédok halkak és kedvesek. Leszámítva a másodikon lakó idős asszonyt. Ő néha kötekszik unalmában, de nem zavaró. – mosolygott kedvesen.

Meglepődtem. Ő nem hallott még rólam és Billről?

-          Ha nem haragszanak, essünk túl a formalitáson, és itt sem vagyok. Rohanok, mert fontos interjúnk van egy óra múlva, és még össze kell ráznom a srácokat. Van kérdésük?

-          Nincs. Köszönjük. – fogott vele újra kezet Charles.

-          Minden világos. – követte őt ebben anyu is.

-          Vigyázz rá. Kellemes ittlétet. – kacsintott rám David.

-          Köszönöm.

-          Ja és a cikked nagyon tetszett. Máskor is írhatnál róluk.

-          Meglátjuk. Köszönöm.