68. rész. Búcsú Niától…

-          Na kislányom. Akarsz David lakásában lakni?

-          Hogyhogy nem tud rólam és Billről? – kérdeztem vissza csodálkozva.

-          Gondolom Bill nem reklámozza. Érthető. De ez most nem a legfontosabb.

-          Beleszerettem ebbe a lakásba anyu.

-          Nem lesz a tiéd, csak béreljük.

-          Na döntsétek el. Ne álljunk itt még órákat, ha be is akarsz költözni.

-          Itt akarok lakni anyu.

-          Nem fog zavarni, hogy kié?

-          Nem. Ha valamelyik srácé lenne, biztos elgondolkodnék. De David az más.

-          Hát jó. Béreljük ki.

-          Köszönöm. – öleltem át.

Háromhavi bérleti díjat kértek tőlünk előre, amire anyu azt mondta, holnap reggel tud legkorábban utalni. Aláírtunk egy rakás papírt, persze szigorú elolvasás után.

És jött az, ami anyu szerint a dolog legnehezebb része, szerintem pedig igenis könnyű. Elhozni a holmim a kollégiumból.

Nia nem volt otthon, mikor megérkeztem. Anyuék lent vártak meg inkább.

Elővettem a két nagy bőröndömet és nekiláttam bepakolni a cuccaimat. Egyfolytában rohangáltam izgatottan, a konyha, a fürdő, a nappali és a szobám között nehogy valamit elfelejtsek. Épp a fürdőből siettem a szobám felé a neszesszeremmel, mikor Nia belépett az ajtón.

-          Szia! Hát te?

-          Szia.

-          Csak holnapra vártalak.

-          Adam puszil.

-          Találkoztál vele?

-          Igen. – feleltem és mentem is tovább.

-          Mit csinálsz? – jött utánam és értetlenül bámult, mikor meglátta a táskákat.

-          Elmegyek.

-          De hova?

-          Elköltözöm innen.

-          Hogy mi? Miért?

-          Tudjuk mindketten, hogy miért.

-          Ne már! Ne csináld!

-          Nia én jelenleg mérhetetlenül dühös vagyok rád, és nem bírok veled egy fedél alatt élni. Jobb lesz nekem egyedül.

-          Ez vicc. Komolyan engem fogsz mindenért hibáztatni, és inkább elmenekülsz ahelyett, hogy megoldanánk?

-          Hogy oldjuk meg? Várom a felvetéseket. Hogy tesszük semmissé az árulásod? Hogy töröljük ki Bill és Tom memóriájából azt a blogot, amit írtál az én nevemben? Na? Amint találsz ezekre egy fantasztikus megoldást, már pakolok is vissza.

-          Ne menj el. Hibáztam oké, de nem lehet megbocsátani? Rajtam vezeted le a dühödet?

-          Amit irántad érzek?

-          Tudod, hogy nem erre gondolok.

-          Nia már döntöttem.

-          És mégis hova költözöl?

-          Bérelek egy lakást.

-          Hol?

-          Itt nem messze.

-          Gondold át.

-          Átgondoltam.

-          Akkor ennyi? Nem leszünk többé barátnők? Ezt mikor döntötted el?

-          Ezt te döntötted el.

-          Hagy kérdezzek valamit.

-          Csak nyugodtan.

-          Ha Bill meghallgatott volna, ha elhiszi, hogy én írtam, és megbocsátott volna neked, akkor is elköltöznél?

Ezen komolyan elgondolkodtam.

-          Az, hogy Bill és én hogy állunk egymással, annak hozzád semmi köze. Te akkor is a hátam mögött tálaltad ki a magánéletemet az interneten az én nevemben. – feleltem végül.

-          Értem.

-          Én megyek. Szerintem semmit nem hagyok itt. – fogtam meg mindkét bőröndöm.

-          Ennyi? Elmész?

-          Mint látod.

-          Sajnálom.

-          Hát még én. De hidd el, rosszabb lenne, ha maradnék. – búcsúztam is ily módon el.

Anyu egyből faggatni kezdett, mi volt, de én csak annyit mondtam, semmi. Elköszöntem és eljöttem.

Késő estig pakolásztunk még a lakásban. Fura volt nézni együtt őket. Hisz most először vagyok a szüleimmel hármasban. Kiderült, hogy Charles is jó fej a maga módján. Na nem vett le a lábamról, de nem egy unalmas figura. Kedves anyuval és látom anyun, hogy neki természetes valamiért, hogy Charles itt van. Én még kicsit feszengek a közelében, mert nem akarom, hogy azt gondolja, tovább léphetünk.

-          Na itt is vagyok. – érkezett vissza a srácokhoz David.

-          Sikerült? – érdeklődött Tom.

-          De még hogy. És tudjátok ki vette ki a lakásom?

-          Na? – csatlakozott Bill is.

-          A barátnőd.

-          Barátnőm?

-          Viki.

-          Ja. – kedvtelenedett el Bill.

-          Mi van? Nem tudok valamit?

-          Szakítottak, hogy úgy mondjam. – magyarázta meg Tom.

-          Hogyhogy?

-          Kiderült, hogy még sem illenek annyira össze.

-          Sajnálom.

-          Túl élem. – felelt Bill. – Talán. – tette hozzá ezt valamivel halkabban.

-          Holnap már be is költözik. A szüleivel volt.

-          Szüleivel? – lepődött meg Bill.

-          Igen. Miért?

-          Az apja is ott volt?

-          Igen. Legalábbis úgy gondolom, az apja volt, habár nem mondta ki nyilvánvalóan.

-          Na passzoljuk a témát. – terelt Tom.

-          Oké. Mindegy. Fél óra múlva legyetek a kocsiban. Én átmegyek Sakiékhoz megbeszélni a részleteket. – tűnt is el, mint a kámfor.

-          Hát ehhez mit szólsz? – fordult Tom egyből az öccséhez.

-          Mihez?

-          Tudod jól. Már megint nyomul. Pont David lakását nézte ki, ja persze. Te nem unod ezt még?

-          Tom hagyj békén légy szíves ezzel az összeesküvés elmélettel. Én ezt unom.

-          Oké, befejeztem. – sóhajtott unottan.

-          Egyébkén miért nem árultad el Davidnak is?

-          Viccelsz? Hallgatnád évekig. Ne te szívd mégjobban meg.

-          Mégjobban? Viccesen hangzik.

-          Na jó. Fel kell dobni téged valamivel most már. Egy hete élőhalott vagy.

-          Bocs, hogy nem tudom egy reggeli ásítással kiverni őt a fejemből, ahogy azt te szoktad.