69. rész. Most már békén hagyhatsz!

Érdekes érzés volt az első éjjelemet tölteni a lakásban. Az új saját bejáratú albérletemben. Nagy lépés ez és nagyon jó, hogy anyu belement.

Egyben voltam lelkes és szomorú. Egy nagy dolog, amit nem tudok megosztani vele. Mostanra már biztosan tudja, hogy ideköltöztem. David már biztos említette. Tom is tuti fog hívni engem még ma este, úgysem bírja ki, hogy ne szekáljon ezzel is.

De David nem tudott a szakításról. Nem mondták el neki, mit tettem, vagyis mit hisznek, hogy én tettem.

Lefeküdtem az ágyba és úgy döntöttem, sms-t írok. Billnek. Nem bírom tovább.

„Sajnálom. Sajnálom, hogy fogalmad sincs mennyire szeretlek és sajnálom, ha te is annak hiszel, aminek Tom próbál beállítani. Sajnálom, hogy nem hallgattál meg, de főleg azt, hogy nem voltam erőszakos és hagytam annyiban. Én megbocsátottam, amit akkor tettél, mert szerettelek. Ha egy kicsit is szeretsz, nincs esély rá, hogy te is megbocsátasz nekem? Egyedül vagyok nélküled, egyszerűen elveszek, semminek sincs értelme, hisz nem lehet meg mindenem, ha te nem lehetsz az enyém. Az nem lehet, hogy mindennek vége. Csak hallgass meg, hátha képes leszel hinni nekem. Vagy mond, hogy tegyek le, ne álmodozzak többé kettőnkről. Kérlek! Szeretlek!”

Oké ez elég szánalmas üzenet lett, és elég hosszú. De annyi mindent mondanék még neki.

Féltem. A kezdeti bátorságom és felindulásom alább hagyott és átvette a helyét a félelem. Mi van, ha megkapja, és azt válaszolja, mindennek vége? Tom is egyből hívna, hogy akkor már két dolog miatt is szórakoztathassa magát az én alázásommal. De miért tartok én Tomtól? Hisz tudom, hogy nincs igaza. Tudom, hogy nem vagyok olyan, amilyennek ő hisz. És ha Bill még mindig szeret, és csak idő kell neki, ahogy anyu is mondta, akkor senki nem beszélheti le rólam. A szerelem nem úgy működik, nem lehet kikapcsolni egyik percről a másikra és megfeledkezni róla.

Elküldtem. És abban a pillanatban megbántam. Egy perc múlva csipogott a telefonom. A szívem a torkomban dobogott és rettegve nyomtam rá. Állapot jelentés. Csak annyi állt benne, elküldve Billnek.

Tehát most épp az üzenetem olvassa, ha csak nem törölte olvasatlanul, ahogy meglátta a nevem. Ha még egyáltalán benne van a számom a telefonjában.

Nagyon szánalmasnak érzem magam. De úgy érzem, küzdenem kéne érte. Mi van, ha ő arra vár, lépjek? Vagy ez csak gyermeteg ábránd volna?

Szerda reggel már mentem suliba. Akárhányszor megszólalt valakinek a telefonja, már dobbant is meg a szívem és ahogy megláttam, valaki más olvassa a saját telefonjára kapott sms-t, újra csalódtam.

Nem jött válasz. Nem írt vissza. És ez még rosszabb, mintha azt írta volna vissza, amit kértem tőle. Ha azt írta volna, nem tud megbocsátani, már nem szeret, és nem akar látni többé, akkor legalább biztos lehettem volna valamiben.

Anyu szerint ebben is biztos lehetek. Ha még válaszra sem méltatott, az jelent valamit.

Korán vége volt az óráimnak, és muszáj volt elmennem nagybevásárolni. Megtömni a hűtőt kajával, mosogatószer, mosópor és hasonló háztartási kellékeket kellett vennem a lakásba. Fura volt belegondolni, hogy most először fogok magamra mosni. Pedig tudok mosni. Eddig igazából lustaságból cipeltem haza a mosatlant anyunak.

Még szinte a fülemen is szatyor lógott, mikor csörögni kezdett a telefonom a farmerem hátsó zsebéből. A csengőhangtól kirázott a hideg és szinte az összes zacskót leejtettem, olyan hévvel túrtam a zsebembe, hogy felvehessem. Bill neve a kijelzőn, nagy levegő és zöld gomb.

-          Szia. – szóltam bele félve és izgatottan.

-          Hello. – ismertem fel egyből Tom hangját.

Lenyomtam. Lenyomtam és bámultam magam elé. A szemeim könnybe lábadtak és hirtelen minden életkedv kiszállt belőlem. Tudhattam volna. Leültem a kocsim mellett lévő padkára és elsírtam magam. Nem érdekelt, hogy vannak körülöttem mások is, nem tudtam ezzel foglalkozni. A telefon újra megszólalt, én pedig csak bámultam szerelmem nevét.

Pár perc kellett, hogy összeszedjem magam. Szipogva szedtem össze szétgurult holmimat, visszatömtem mindent a zacskókba és újra elindultam a bejárati ajtóm felé.

Mikor felértem, lepakoltam mindent és tárcsáztam. Ahogy felvette, én már rá is kezdtem, próbálva visszatartani a sírást.

-          Hagyj békén! Kérlek! Nyertél, oké? Mostmár békén hagyhatsz. Nem érdekel, hogy elhiszed-e véletlen dolgok azok, amiket te direktnek hiszel. Csak szállj le rólam! Ne szórakozz velem tovább! – nem ment, sírtam. – Remélem most boldog vagy. Gratulálok Tom, elérted, amit akartál. Békén hagyom Billt. De kérlek most már te is hagyj engem.

Valamiért választ vártam. Vártam, hogy kinevessen, hogy leoltson, hogy tegyen egy tőle megszokott megjegyzést. De meg sem szólalt. Én pedig letettem.

-          Tom! – kiabált Bill a bátyját keresve idegesen.

-          Igen? – jelent is meg egyből.

-          Mit csináltál már megint?

-          Miért?

-          Viki most hívott. Miért hitte, hogy veled beszél az én számomon?

-          Mert felhívtam.

-          Minek? Ugye nem az üzenete miatt?

-          Hidd el, egy idő múlva majd meghálálod, hogy lerázom neked.

-          Nagyon kiborítottad.

-          Ez szörnyű. Majd bocsánatot kérek. Mit mondott?

-          Zokogva könyörgött, hogy szállj már le róla és hogy nyertél, mert mostantól ő is békén hagy engem.

-          És te mit mondtál?

-          Semmit. Nem tudtam mit mondani, ő meg letette.

-          Értem. – felelt semlegesen.

-          Ugye azért hívtad az enyémről, hogy azt higgye én hívom?

-          Ígérem befejeztem. Tudom, hogy szemét vagyok és tudom, hogy te is haragszol érte. Habár ez utóbbit nem igazán értem.

-          Mert… mindegy, ezt hiába magyarázom neked.

-          Én csak a te érdekedben tettem mindent. Nem akarom, hogy a közeledbe férkőzzön újra. Tudod milyen nekem látni, hogy magadba zuhansz és még én sem tudlak kirázni a depiből? Nekem az lenne a dolgom öcsi, hisz ki más van itt neked erre, ha nem én? Gyűlölöm, hogy egy furfangos kiscsaj padlóra küld téged és én hiába próbálok életkedved verni beléd.

-          Ezt magamban letisztázom. Nem fog elmúlni, csak mert bohóckodunk, leisszuk magunkat és nézem, ahogy a srácokkal csajoztok.

-          Szereted őt ugye?

Bill kicsit tartott a választól. De most először látta Tomon a szakítás óta, hogy mi is volt a valódi célja a szemétkedésekkel. Hogy őt védje.

-          Igen. – felelte.

-          El fog múlni? Jól leszel?

-          Remélem. Csak hagyd őt is.

-          Visszaírtál neki?

-          Nem.

-          Még? Vagy nem is fogsz?

-          Nem tudom. Esküszöl, hogy minden igaz volt? Esküszöl, hogy ő írta a blogot? Esküszöl, hogy semmit nem tettél hozzá a történethez, csak hogy esélye se legyen annak, hogy megbocsátok neki?

-          A legjobb tudomásom szerint igen, ő írta. És nem, nem túloztam. Talán a lakást nem direkt bérelte ki, de ezt is csak feltételezem.

-          De annyi kérdés van, amire nem tudom a választ.

-          Például?

-          Például, hogy miért nincsenek jóban Niával, miért költözött el a koleszból? Miért írta azt a cikket rólam, ha hazugság volt minden? Miért írta az üzenetet este, hogy hallgassam meg, ha nem szeret?

-          De miért olyan fontosak ezek? Ha tényleg úgy van, ahogy mondták és Nia írta a végét annak a szarnak, attól még Viki kezdte. Azzal a szándékkal keresett fel téged, hogy átvágjon. Hazudozott Magdeburgban, akkor lett gyanús nekem is. Ezek megbocsáthatóak lennének csak mert belédszeretett közben?

-          Igazad van. Hogy bízhatnék benne?