70. rész. Üdv a felnőtt életben.

Az éjszaka lassan telt. Főleg ébren. Új helyen nehezen tudok elaludni, de ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Csak forgolódtam, és nem tudtam, mi könnyíthetné meg a helyzetem. Aztán rájöttem. A kis lámpa felvillant az agyamban és rájöttem, mi az, ami mindig kikapcsol, mi az, amitől mindig jobban érzem magam. Az írás. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, ölembe vettem a laptopot és megnyitottam egy üres dokumentumot. Csak írtam és írtam, mindent, ami bennem volt, mindent, ami bántott, mindent, ami feldühített. Mindent Billről és rólam, minden érzésemet. Hajnalodott már, mire a végére értem és megfogalmazódott bennem a végleges döntésem. Vége. Ahogy az írásnak, a kapcsolatnak is vége van. Lezárom, nem szenvedek tovább, hisz esélyem sincs már. Nem kaptam választ, és nem várhatok rá, mert csak a szívem szakad bele. Túl kell élnem, ez lesz az elsődleges cél mostantól, az önsajnálatot félretéve végre. Én szúrtam el mindent és nem várhatom mástól, hogy elvigye helyettem a balhét. Nia és Viki barátsága már sosem lesz a régi. Valami végleg megváltozott köztünk, és ha lehetne, talán akkor sem akarnám helyre hozni többé. Egy ilyen csalódás után az ember, inkább nem néz vissza. Átértékelve persze tudom, hogy nem minden az ő hibája. Csupán kellett valakit hibáztatnom, hogy ne őrüljek bele a tudatba, milyen ember lettem. Mit váltott ki belőlem az édes bosszú. Az édesnek hitt bosszú…

El kell helyezkednem újra a világomban. Abban a világban, ahol minden a legnagyobb rendben. Suliba járok, hétvégente anyuval vagyok, és akár ebbe az időbe még a húgommal való ismerkedés is belefér. Itt élek a bérelt lakásomban, egyedül, mint egy igazi felnőtt. Nem függök senkitől érzelmileg sem. Egy nap alatt nem fog elmúlni az a szerelem, amit Bill iránt érzek. Idővel viszont enyhül. Csak ezt a rövidnek nem mondható időszakot kell átvészelni.

„Ez életem legnehezebben megfogalmazott üzenete. Rengeteg dolgot tudnék mondani és egy halom kérdés nyugtalanít. Egy részem még mindig nem képes felfogni, hogy mit tettél velem. Ez a részem tudni akarja, mit érzel, tudni akarja, mit miért tettél és mi az igazság. Meg akarja hallgatni, amit mondani szeretnél. De a tények beszélnek. És ez az eddigi legnehezebb dolog az életemben. Sosem fogom elfelejteni, amit én tettem veled és fogalmam sincs, hogy voltál képes megbocsátani. De én akkor egy lázadó tini voltam. Most pedig egy szerelmes férfi, aki azt hitte, az igazira talált végre annyi év keresgélés után. Azt kérted, hallgassalak meg vagy mondjam, nincs esély. Nem tehetem. Egyiket sem ígérhetem. Nem hazudhatom, hogy nem lennék képes megbocsátani, de nem vagyok képes látni téged. Húsz perce gondolkodom, hogy búcsúzzak el. De csupán annyit írhatok, ég veled. Bill”

-          Mit csinálsz? – ült le Tom az ágyában fekvő Bill mellé.

-          Ezt. – sóhajtott és odaadta bátyjának a telefont.

-          Elküldöd? – kérdezte, miután elolvasta.

-          Talán nem kéne. Szerinted?

-          Nem tudom öcsi. Akarod, hogy tudja ezeket? Vagy inkább hagyod őt válasz nélkül?

-          Nem tudom, mit akarok.

-          De nem zárod le.

-          Hogy érted?

-          Azt írtad, nem ígérheted, hogy nincs esély.

-          Inkább hagynom kéne.

-          Tesó. Tartsd meg, mentsd el és gondold át. Ne azt nézd, neki mi lenne a jó, hanem végre azt, hogy neked. Akarsz majd várni, hátha válaszol? Akarsz lezáratlan ügyet? Ő lezárta a tegnapi telefonhívással. Vagy úgy érzed, meg tudsz neki egyszer bocsátani?

-          Nem tudom. Talán. Egyszer. De most inkább felejteni szeretnék.

-          Csodálod, miért nem rajongok a szerelemért?

-          Hát most már én sem.

----

-          Nem hiszem el, hogy vége. – fújtattam izgatottan a tükör előtt állva. – Hogy nézek ki? – fordultam anyu felé.

-          Annyira büszke vagyok rád. – mosolygott rám könnybe lábadt szemekkel.

-          Anyu el ne sírd magad.

-          Bizony. – lépett be Charles. – Nem sírni. Szia. – adott egy puszit az arcomra.

-          Szia. Ideértetek?

-          Igen.

-          Nessa? – kérdezte anyum és egy apró csókkal köszöntötte ő is Charlest.

-          Lent vár a kocsiban. Mehetünk?

-          Persze.

Én gyalog akartam menni, így ők beültek a kocsiba és előre mentek. Mikor a suli elé értem Nia már ott volt Adammel.

-          Sziasztok. – köszöntem nekik.

-          Gratulálok. – adott a kezembe Adam egy csokor fehér tulipánt.

-          Nia felkészített. A kedvencem. – mosolyogtam hálásan.

-          Izgulsz? – érdeklődött Nia.

-          Nem. De jó lenne már túl lenni rajta.

-          Egy óra és a kezedben tartod a diplomád.

-          Jövőre te is. Na megyek, anyuéknak keresek helyet. Nektek már van?

-          Igen. A csajok foglaltak.

-          Akkor később találkozunk.

Nem volt egészen egy óra. Az igazgató beszédét végighallgattuk, majd egyesével szólítottak minket, hogy átvegyük a diplománkat. Mikor a nevemet hallottam soha nem érzett büszkeség futott át rajtam. És ahogy anyura néztem, rajta is ezt láttam.

A csajokkal mind egy nagy ölelésbe burkolóztunk, mikor túl voltunk az ünnepségen. Fura érzés volt. Vége van, nincs tovább. Nincs több tanulás, nincs több suli. A nagybetűs élet következik.

-          Szia! – sietett oda hozzám Nessa és átölelt.

-          Szia hugi.

-          Fotó! – hallottam mögülünk Charles hangját, mi pedig odafordultunk.

Sok kép készült különböző formációkban. Anyuval, anyuval és Nessával, Charlesszal és anyuval, majd megkértünk valakit és mind a négyen rajta lehettünk.

Együtt vacsoráztunk egy közeli étteremben, utána nekem készülnöm kellett a bankettre. Mikor beléptem a lakásba egy hatalmas felirat függött a plafonon.

„Gratulálunk az első saját lakásodhoz!!”

-          Megvettétek? – kérdeztem szinte vinnyogva, mikor anyu végre felvette a telefont.

-          Mit?

-          Anyuuuu!

-          Ma reggel óta az a lakás már hivatalosan is a te neveden van. Nem vagy többé David bérlője.

-          Köszönöm. – érzékenyültem el.

-          Nagyon szívesen.

-          Mond meg Charlesnak is.

-          Adom.

-          A feliratot Nessa festette. – szólt bele Charles.

-          Nem tudom, mit mondjak. Köszönöm.

-          Nagyon szívesen. David nehezen akart túladni rajta, de végül meggyőztem.

-          Nem hiszem el. Nem fogom még fel.

-          Ráérsz vele. Üdv a felnőtt életben.

Miután elköszöntem, és letettem körbenéztem a lakásban. Még az erkélyre is kimentem, hogy újra megcsodáljam a kilátást. Egész más hangulata volt így az egésznek, hogy a sajátom. Elmondhatom, hogy van egy saját lakásom. Egy fantasztikus lakásom.

Kellőképp meg is ünnepeltem a csoporttársaimmal. Az ex csoporttársaimmal…