71. rész. Nem tudom, milyen lenne.

Furcsa és kicsit ijesztő érzés volt a tudat, hogy vége a sulinak. Most már a magam ura vagyok. Dolgozó nő leszek saját keresettel. A karrierem már egy hónapja elkezdődött annál az újságnál, ahol a gyakorlatom töltöttem. Felvettek állandóra, aminek nagyon örülök. A szórakoztató rovatnál írhatom a cikkeimet. Mozi, színház, koncert, kiállítások és így tovább. Élménybeszámolók, kritikák, interjúk és minden, ami az újságírás velejét adja. Az a cikkem anno, amit Billel készítettem, jó benyomást tett a főszerkesztőre. Több cikket is írtam azóta és elmondhatom, hogy sokat fejlődtem.

Reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, ez az én lakásom. Úgy döntöttem, ezt még valakinek meg kell köszönnöm. Felhívtam az előző tulajt.

-          David Jost. – vette fel.

-          Szia. Viki vagyok.

-          Viki, szia. Mi újság?

-          Csak meg szeretném köszönni, hogy eladtad a lakást.

-          Ugyan.

-          Tudom, milyen fontos volt neked.

-          Neked is az. És jó tulajra talált. Plusz most már kidobhatod a bútoraimat.

-          Megtartom őket. Hozzánőttek a lakáshoz.

-          Ennek örülök. Ja és gratulálok a diplomádhoz.

-          Köszönöm.

-          Szeptembertől újra stúdióba vonulunk a srácokkal. Készíthetnél pár interjút velük, ha úgyis Hannoverben leszünk. Kell a hírverés, és azt csiripelték a verebek, hogy új újságíró került a laphoz. – célozgatott kedvesen.

-          Ez jól hangzik.

-          Akkor még erről beszélünk. A számod elmentem.

-          Rendben.

-          De most mennem kell, ha nem haragszol.

-          Dehogy. Nem akarlak feltartani. Csak meg akartam köszönni.

-          Igazán nagyon szívesen.

-          Szia.

-          Szia.

Bill… nem láttam azóta. Mióta úgy nézett rám. Mióta rájött ki vagyok. Ezalatt a két és fél év alatt rengeteget gondoltam rá. Volt, hogy azonnal látni akartam, volt, hogy fel akartam hívni és volt, hogy féltem egy véletlen összefutástól. Gondoltam rá, vajon mi lehet vele. Rengeteget gondoltam rá, mi lett volna, ha nem mondok le róla.

Nem tudom milyen lesz őt újra látni, ha tényleg interjút készítek velük szeptemberben.

-          Milyen Viki? – kérdezte Tom Davidot, mikor letették a telefont.

-          Az a Viki. – bólogatott, mert tudta, hogy egyértelmű valamiért számukra.

-          Minek hívott fel téged?

-          Eladtam neki a lakásom.

-          Hannoverben él? – érdeklődött Bill is már.

-          Igen. Lediplomázott és leszerződött ahhoz az újsághoz. Úgyhogy ha ott leszünk interjút is készít veletek.

-          Ő?

-          Igen. Ne mond, hogy ez még ennyi idő után is kellemetlen lenne.

-          Dehogy. – vágta rá.

-          Na jó srácok. Én most megyek a dolgomra. Később beszélünk. – köszönt is el David az ikrektől és elment.

-          Mi van öcsi?

-          Semmi. – sóhajtott.

-          Nem akarsz vele találkozni, ugye?

-          Nem tudom milyen lenne.

-          Hogyhogy milyen? Annak már több mint két éve.

-          Mintha tegnap lett volna. – szomorodott el.

-          Szoktál még rá gondolni. – vette ki öccse viselkedéséből.

-          Előfordul. – felelte halkan.

-          Durva, hogy ekkora hatással volt rád az a kis idő, amíg együtt voltatok.

-          Durva. – ismételte.

-          Na de nem depizel többé miatta. Rengeteg idő telt el, tovább léptetek, biztos neki is van már valakije azóta.

-          Hát most ettől sokkal jobb kedvem lett.

-          Lett volna alkalmad tavaly is találkozni vele az osztálytalálkozón, amire ugye pont miatta nem mentél el.

-          Ő sem.

-          Honnan tudod?

-          Megkérdeztem valakit. De rájöttem, hogy pont én vagyok az, aki miatt nem ment el. Hisz ott aláztam meg…

-          Mindenki előtt. – folytatta Tom. – Tudom.

-          Na jó hagyjuk is. – állt fel a fotelből. – Menjünk fürödni, megsülök itt bent.

Még egy hétig maradtam Hannoverben, aztán jöhetett a jól megérdemelt nyári szünet. A főszerkesztő elengedett, ha valami munka van arra még úgyis ott van az, akinek a helyére augusztus végétől kerülök. És ha addig kellenék, kocsiba ülök és megyek is.

Együtt mentünk el nyaralni négyen. Anyu, Nessa, Charles és én. Most először, mióta újra együtt vannak.

Spanyolország egy gyönyörű kis városkájába utaztunk és töltöttünk ott el két hetet. Nagyon jól éreztük magunkat. Nessa és én elég közel kerültünk egymáshoz az idő során. Így utólag már nagyon örülök, hogy adtam esélyt neki és megismertem. Felelősségteljes nővér lehetek a szemében. Elmondja nekem legféltettebb titkait és kikéri a tanácsomat mindenben. Öltözködés és pasik a két fő téma persze. Barátnők lettünk, akik nagyon jó testvérek. Elnyertem a bizalmát és ő is az enyém. Még azt is elnézi már nekem, hogy Charlest nem szólítom apunak, és nem kerültem vele is közeli kapcsolatba. Az talán sosem fog menni nekem. De örülök, hogy anyu újra igazán boldog. Én persze bizonytalan vagyok, hisz már egyszer elhagyta őt. Ki biztosít arról, hogy ez nem történik meg újra. Most már nem csak egy magzat vagyok anyu hasában, van véleményem és megvédem őt bármitől, ha kell.

De megígértem anyunak, hogy nem bizalmatlankodok, inkább próbálok bízni az apámban.

Hamar eltelt a két hét és mehettem is vissza Hannoverbe.

A nyár így telt el. Ingáztam Dortmund és Hannover között. Mikor az egyik városban voltam, a másikba vágytam. Dortmundból hiányzott az önállóság, a már jól megszokott magány, Hannoverből pedig anyu és az otthoni nyugis légkör, ahol gondoskodik rólam az én áldott jó édesanyám.

Sokszor eszembe jutott, hogy közeleg a szeptember. Nem tudtam, David mennyire gondolta komolyan, hogy én készítsek interjúkat a fiúkkal. És nem tudtam, mennyire állok készen rá, ha eljön az ideje.

Augusztus utolsó hetében tértem vissza újra Hannoverbe. Nia megkért, vigyem el, így ő is velem tartott.

-          Na és milyen? – kérdezte, mikor odaértünk a kollégiumhoz.

-          Mi?

-          Egyedül élni a saját lakásodban és dolgozni.

-          Hamar meg lehet szokni. De alig egy év és te is megtudod.

-          Jó lett volna nem elszúrni. – sóhajtott.

-          Tudod, ha nekem lett volna valakim, talán én sem tudtam volna ennyire első helyen kezelni a tanulást.

-          Nem tudom melyikünk járt jobban. – próbálta komolytalanabbra venni a hangvételt.

-          Hát ezt én sem. – gondolkodtam tényleg el.

-          Sajnálom.

-          Mit? Nem rajtad múlik, hogy egyedül vagyok.

-          Nem közvetlenül.

-          Nia. Hagyjuk. Emlékszel? Megbeszéltük.

-          Hiányzol. A koleszból, az életemből.

-          Most mennem kell. – utaltam finoman arra, hogy nem akarok erről beszélni, és hogy szálljon már ki.

-          Akkor majd beszélünk.

-          Rendben. Jó sulizást.

-          Jó munkát. – szállt végre ki.