72. rész. Ne…ne… és de…

Az első komoly bevetésem szeptember elején volt. Nagyon izgatott voltam. Egy feltörekvő banda koncertezett a városban és én vip belépőt kaptam, hogy beszélgethessek velük és véleményt is írjak a koncertről.

Jó érzés volt fontosnak érezni magam. Az olvasók az én véleményemen, én benyomásaimon keresztül kell hogy azt érezzék, ők is ott akarnak lenni a következőn.

Fura, hogy az emberek milyen kedvesek tudnak lenni, ha velük készül cikk. Jó benyomást akarnak kelteni bennem, jófejnek látszanak, hátha így majd nem írok rossz véleményt a fellépésükről.

Nem is írtam. Nagyon élveztem a koncertet és három nagyon aranyos fiút ismertem meg a színfalak mögött.

Büszke voltam magamra, mikor reggel felkeltem, a sarki újságosnál megvettem a friss újságot és a szórakoztató rovathoz lapozva, megláttam az én nevem a cikk alatt.

Úgy döntöttem megünneplem egy finom reggelivel. Csokis muffin és epres shake a kedvenc helyemen.

Mikor végre odaértem elég dühös lettem, mert nem találtam parkolót. Háromszor kerültem meg a tömböt, mire egy szűk kis helyre be tudtam préselni magam.

-          Jó reggelt. – léptem be.

-          Szia. – üdvözölt kedvenc pincérem.

-          Mond, hogy van egy szabad asztalod számomra. – reménykedtem látva, hogy teltház van.

-          Van, gyere utánam. – vezetett egész hátra.

Amint megláttam merre tartunk a szívem majd megállt. Bill ült ott egy asztalnál egy lánnyal. Észrevétlenül akartam eltűnni onnan, de olyan ideges lettem, hogy azonnal köddé akartam válni. Megfordultam és azzal a lendülettel löktem is fel a mellettem tálcával a kezében elsétáló pincérlányt. A tálca nem túl halk és nem túl kevés tartalma fülsiketítő csörömpöléssel ért földet az étterem összes tekintetét ránk vonzva ezzel.

Direkt nem néztem Bill asztala felé. Nem tudom, talán abban reménykedtem, hogy így nem vesz észre. Ha én nem látom őt, akkor ő sem engem. Gyerekded feltételezés ez tőlem.

-          Ne haragudj. – kértem elnézést őszinte megbánással szegény pincérlánytól. – Kifizetem a károd.

-          Ugyan, előfordul. – nyugtatott meg a srác, aki az előbb még az asztalom felé kísért mit sem sejtve.

-          Sajnálom, tényleg. Már itt sem vagyok.

Azonnal indultam is tovább a kijárat felé és végig magamon éreztem Bill tekintetét. Futólépésben mentem a kocsimhoz, bepattantam és már indítottam is. Már el is felejtettem, milyen ideges voltam, amiért olyan szűk helyre kellett bepasszíroznom magam. Ahogy tolatni kezdtem, már hallottam is hogy baj van.

-          Ne ne ne ne ne. – mondogattam halkan magamban miközben kiszálltam. – És de. – állapítottam meg beigazolódott feltevésem.

Neki tolattam a mögöttem parkoló autónak. Ez valamelyest megnehezíti a gyorsan tűnés innen tervemet. De hamar kapcsoltam. Úgy sem tudom megkeresni a tulajt, így inkább hagyok egy cetlit.

Ráírtam, hogy elnézést kérek a koccanásért, vállalom a felelősséget és otthagytam a telefonszámom. Egyeztetünk és kitöltjük a betétlapot.

Az ablaktörlő és a szélvédő közé csíptettem kis papirkámat és már ott sem voltam. Másodszorra már jobban figyeltem, így ki tudtam parkolni újabb károk okozása nélkül.

-          Mi az? – vettem fel ingerülten a már hosszasan csengő telefonom.

-          Neked is szép napot kislányom.

-          Bocs, tiszta ideg vagyok.

-          Mi történt?

-          Ne is kérdezd. Megjelent a cikkem, gondoltam megünneplem, erre ki ül egy csajjal a kedvenc éttermemben? Bill basszus. Menekülőre fogtam és fellöktem a pincércsajt, úgyhogy mindenki engem nézett és a megaláztatásomat. És ha ez még nem lenne elég, a menekülő rajtomat egy bmw lökhárítója bánta. Lezúztam, de hagytam egy papírt a telefonszámommal.

-          Az én nevelésem.

-          Anyu roppantul örülök, hogy téged ez felvidít, de az én kezem még mindig remeg.

-          Nyugi. És észrevett?

-          Nem tudom. Nyilván. Ki nem vehetett ott észre? És egy lánnyal volt. Most biztos rajtam röhögnek.

-          Hogy tudsz te egy pillanat alatt ekkora káoszt teremteni magad köré?

-          Vannak még ilyen megnyugtató jellegű kérdéseid anyukám?

-          Nincs több.

-          Igazán köszi. Annyira égő. És ő újra a városban van. Újra bárhol összefuthatunk, mint ma. És én nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Azt hittem normális lesz látni őt, de nem. Hirtelen elfogyott a levegő a helységben és vagy száz fok lett. Gondolkodni sem tudtam, csak rohanni akartam, mint egy őrült. – hadartam.

-          Na jó. Higgadj kicsit le.

-          Próbálok.

Én tényleg próbáltam. De nehezen ment. Sokkolt hirtelen az, hogy láttam őt. Azt hittem, nem vált ki belőlem ilyen érzéseket. De hát nem láttam, mióta szakítottunk. Honnan tudhattam volna, hogy leblokkolok, hogy fölbe gyökerezik a lábam, hogy forog majd velem a föld, és hogy belül fülsiketítően sikítok és azt kívánom bár láthatatlan lehetnék.

-          Na hello. – ült le Tom Billék asztalához.

-          Jó reggelt. – köszönt neki Franziska is. – Az öcsém?

-          Parkolóhelyet keres. Nekem nem volt türelmem kivárni.

-          Itt volt. – jelentette ki még mindig megkövülve Bill.

-          Ki?

-          Viki.

-          Itt? Hol van? – nézett körül.

-          Elrohant. Meglátott és elrohant. Fellökte a pincért, aki mindent kiejtett a kezéből és szanaszét tört, aztán már el is tűnt.

-          Ciki.

-          Nem hittem, hogy ilyen lesz.

-          Mi?

-          Látni őt. Fel akartam állni, odamenni hozzá. Utána akartam rohanni, hogy visszahozzam és…

-          És mi lett volna? Bájcsevegtek egyet?

-          Nem tudom. Na mindegy. Én hazamegyek. Nem vagyok már éhes.

-          Hello. – jött az asztalhoz Gustav. – Meghúzták a kocsidat.

-          Az enyém? – állt fel Bill.

-          Igen. Lezúzta valaki az első lökhárítód, de otthagyta a telefonszámát. – adta barátja kezébe a cetlit, amit ott talált.

Bill azonnal kiment megnézni, mekkora kár érte az ő drága szeme fényét, amit két hónapja vásárolt vadonat újan.

-          Ííí. – húzta a száját Tom, ahogy meglátta. – De legalább a számát itthagyta.

-          Felhívom.

-          Hagy én. Imádom a feszkót.

-          Nem. Ez az én kocsim. Így is elég ideges vagyok, lesz kin levezetnem.

-          Jól van. Önző dög.