73. rész. Mikor tudnánk találkozni?

Mikor végre biztonságos helyre értem – haza – már csörgött is a telefonom. Egyből gondoltam, hogy ez a kocsi tulaja lesz. Felkészültem minden rosszra. De a lehető legrosszabbra nem.

-          Igen tessék? – szóltam bele nyugodtan.

-          Hello. Ezt a telefonszámot hagyták a szélvédőmön.

Nem mertem visszakérdezni jól hallom-e, kivel beszélek.

-          Haló. – szólt újra.

-          Szia. – köszöntem.

-          Viki? – kérdezte őszinte meglepettséggel.

-          Igen.

-          Te törted meg a kocsim?

-          Ezek szerint igen. – feleltem még mindig halkan és leblokkolva.

-          Hu hát ez…

-          Sajnálom. Én csak… - eszembe jutott, hogy nem mondhatom el, mi elől menekülve törtem össze a kocsiját. – siettem és kevés volt a hely.

-          Látom. – felelte és valamiért megértést hallottam a hangjában.

Nem volt ideges, teljesen megváltozott a hangja mióta tudja, én vagyok az.

-          Bill tölts ki egy betétlapot én aláírom. Ne haragudj, tök béna vagyok. Idén már harmadszor húzom meg a kocsim.

-          Nem kell nekem betétlap. Felejtsük el.

-          Biztos?

-          Persze. Nem vagyok rászorulva a biztosító pénzére és végülis nem akkora nagy a kár.

-          Ha nem én…

-          Nem tudom. Nyilván nem. – válaszolt fel sem tett kérdésemre.

-          Szó sem lehet róla, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretem, és úgy intézzük el az ügyet, mintha nem kivételeznél velem csak mert… szóval mert ismerjük egymást?

-          Visszahívhatlak? Van egy kis dolgom.

-          Persze.

-          Köszi. Szia. – tette is le.

-          Na mi volt? – érdeklődött Tom egyből, ahogy Bill újra megjelent az asztalnál.

-          Ezt nem fogod elhinni.

-          Mit?

-          Viki volt az. Ahogy innen elment valószínűleg pont előlem menekülve, úgy törte meg a kocsim.

-          Az igen. Gondolod véletlen?

-          Honnan tudta volna a két hónapos autómról, hogy az enyém? Sosem láthatta. De nem is ez a lényeg.

-          Miben maradtatok?

-          Abban, hogy visszahívom. Azt mondtam, dolgom van. De ha betétlapot akarunk tölteni, ahhoz elengedhetetlen, hogy találkozzunk.

-          Minek szarozol a biztosítóval öcsi?

-          Ő szeretné tisztességesen intézni, ha már ő okozta a káromat.

-          Szóval találkozni akar veled.

-          Gondolod?

-          Szerintem nyilvánvaló.

-          És ha annyira találkozni akarna velem, miért menekült el innen, mikor meglátott?

-          Mert velem voltál. – jutott eszébe Franciskának ez a lehetőség. – Azt látta, hogy egy lánnyal kávézol kettesben.

-          Na jó mit csináljak?

-          Akarsz találkozni vele? – Gustav.

-          Látni akarom. – vágta rá kicsit szégyellősen.

-          Tudtam. – vigyorgott Tom. – Akkor hívd fel és követeld azt az idióta betétlapot.

-          Az lesz. – emelte újra füléhez a telefont.

-          Igen? – vettem fel.

-          Szia. Bill vagyok.

-          Szia.

-          Mikor tudnánk találkozni?

-          Mikor mi? – vágtam rá.

Nem tudtam magamban tartani sajnos.

-          Mikor találkozunk? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-          Én ma egész nap ráérek.

-          Kettőkor a parkban? Szereznem kell még papírt addig.

-          Nekem van. Tartok magamnál, rutinos vagyok ebben.

-          Akkor kettőkor.

-          Ott leszek.

-          Szia.

-          Szia.

Az érzés, ami átfutott a testemen, megmagyarázhatatlan. Olyan izgatott lettem, mint még ezelőtt soha. Szinte bele is szédültem.

-          Találkozom Billel. – szóltam bele szinte vinnyogva anyunak.

-          Mostanában nem menő a köszönés mielőtt beszélgetni kezdünk?

-          Anyu ne már. Bill felhívott. Az ő szélvédőjén hagytam a cetlimet, az ő bmw-jét törtem meg. Kettőkor találkozunk.

-          Tudod ha nem lennél, ki kéne találni.

-          Én sem hiszem el.

-          Azon gondolkodom miért nem törted össze már korábban a kocsiját.

-          Mostanában az a menő, hogy gúnyolódunk szerencsétlen lányunkon?

-          Nem vagy te olyan szerencsétlen. Gondolj bele. Mióta akarsz már találkozni vele?

-          Jó de azóta már sok idő telt el.

-          Te még mindig oda vagy érte. A vak is látja. És szerintem Bill nem szorul rá más pénzére. Ha nem akarna találkozni veled, nem találkoznátok és kész. Holnap már csillogna újra a kocsija, mintha mi sem történt volna.

-          Gondolod?

-          Igen.

-          Olyan kevés időm van. Össze kell szednem magam. Mit vegyek fel? Úr isten, találkozunk. Kettesben. Miről fogunk beszélgetni?

-          Gyanítom, hogy a körülményekről és adatokról.

-          Tök jó veled beszélgetni.

-          Én csak azt akarom, hogy lehiggadj. Ne pörögj túl. Ne lássa rajtad, hogy legszívesebben a nyakába borulnál.

-          Ehhez előbb erről magamat le kéne beszélnem. – nevettem el magam.

-          Hívj fel, hogy mi volt. Ja és tök mindegy mit veszel fel. Sosem az számít.

-          Köszi anyu.

-          És szívem. Ha kiderül, hogy tényleg csak a kocsi miatt akar találkozni, ne lássa rajtad, hogy elkeseredsz.

-          Igyekszem majd.

-          Hihetetlen, hogy még mindig az én kislányom vagy.

-          Emlékszel mikor megígértem, hogy nem növök fel sosem, hogy ne veszíts el engem?

-          Persze. A hetedik születésnapodon volt.

-          Betartom.

-          Na menj, ne érzelgősködjük mikor kilométerekre vagy tőlem.

-          Rendben. Puszi anyucikám.

-          Puszi kislányom.