74. rész. Ez fura.

Próbáltam lehiggadni, de mire eljött a fél kettő már totál ideg voltam. Csak bámultam ki az ablakon, néztem a parkot és megláttam Bill kocsiját törött lökhárítóstul megállni a parkolóban. Korábban jött. Jóval korábban. Most mit tegyek? Menjek én is le, hogy levágja, ezért csüngtem az ablakomban egész délután? Vagy várjam ki a két órát, és akkor menjek le, mint aki csak úgy mellékesen ide is eljött a sok más dolga mellett?

-          Szia. – léptem, oda hozzá a kocsija mellett alig két perc múlva.

Igen, rohantam a lépcsőházban és egész addig, ahol biztos nem láthatta mekkora idióta vagyok.

-          Korábban jöttél. Láttam az ablakból.

-          Ja tényleg. El is felejtettem, hogy David lakásában laksz.

-          Már az enyém. – erőltettem mosolyt az arcomra.

Úgy néztünk egymásra, mint akik órákon át való beszélgetés után kifogytak az összes létező témából.

-          Hoztam papírt. – nyújtottam felé megtörve a csendet.

-          Köszi. Tollat is?

-          Egy perc és hozok. Maradj itt. – ezt már nem tudtam miért tettem hozzá.

Valószínűleg csak azért, mert nem kicsit jöttem zavarba.

Megfordultam és futólépésben mentem a házig. Bill már nem láthatott a lépcsőházban, ahol ismét úgy rohantam, mint akit kergetnek.

Feltúrtam a fiókomat egy tollért, és ahogy rábukkantam kinéztem az ablakon. Bill ott állt a kocsinak támaszkodva és telefonált. El sem hittem, hogy ott van, hogy miattam van ott, és hogy ennyire… hogy ennyire tökéletesen néz ki még mindig. Ma is bizsereg a testem, ha meglátom. Ha a szemébe nézek, megnyílik a föld alattam. Azt hittem, összeszedtem magam. De most kiderült, hogy mégsem. És ő? Nem tudnám megmondani, mit gondol. Nem tudom, hogy tényleg a koccanás miatt van itt vagy látni akart-e engem, ahogy én őt.

-          Na mi van? – vette fel Tom a telefonját.

-          Na jó ezt elhamarkodtam.

-          Mit?

-          Ezt a találkozást. Nem kellett volna.

-          Hát gyere el.

-          Persze, és mit mondok neki?

-          Nem tudom. Az igazat. Tényleg, mi is az igazság?

-          Nem gondoltam, hogy ilyen érzés lesz látni őt. De mit gondoltam majd három év elteltével, miről fogunk beszélgetni, hogy fogunk elköszönni, egyáltalán, hogy kell viselkednem?

-          Természetesen.

-          Az nem megy. Az jár a fejemben, hogy vajon mi jár az övében.

-          És most hol van?

-          Felment tollért. Régen is mindig mindent elfelejtett vagy elhagyott. Úgy látszik még most is. – nosztalgiázott jobb kedvre derülve.

-          Tudod, hogy én hogy állok Vikivel. Attól mert eltelt az idő attól még megtörtént, amit megtörtént.

-          Kössz. Már majdnem két perce nem gondoltam rá.

-          Rám mindig számíthatsz. – nevetett.

-          Na megyek, jön vissza.

-          Rendben. Ott alszol, vagy várjalak haza?

-          Hülye. – tette rá a telefont.

-          Itt is van. – mutattam büszkén a tollamat.

Bill csak nézett rám, egyenesen a szemeimbe elgondolkodva.

-          Mi az? – kérdeztem zavarba jőve.

-          Semmi. Hagyjuk. Töltsük ki a papírt, mert utána mennem kell. Most kaptam egy fontos telefont.

-          Értem. Oké. Akkor add a papírt én rajzolok.

-          Tessék. – adta vissza.

A motorháztetőre raktam a papírt, azt használva asztalnak és egyből a megfelelő helyre rajzoltam az esetet. Ahogy Bill autója parkol, én meg rátolatok. Ha oda lehetne írni, miért is siettem annyira…

-          Láttalak az étteremben. – jegyezte meg Bill épp jókor.

-          Vicces, hogy pont erre gondoltam én is. Tudod, ha nem ülsz ott, nem törtem volna meg a kocsid.

-          Miattam nem kellett volna akkora hűhót csapni. Fellökted szegény lányt is. – mosolyodta el magát.

A legszebb mosoly, amit életemben láttam…

-          Ide írd az adataid. – toltam felé a papírt, válaszra nem méltatva előbbi megjegyzését.

Ő csak elvette és kitöltötte.

-          Még egyszer nagyon sajnálom.

-          Legközelebb majd óvatosabban.

-          Egyébként, ha hagytál volna elég helyet, nem húzlak meg.

-          Akkor majd legközelebb én is óvatosabb leszek tudva, hogy milyen vezetők lesik tettre készen a parkolóhelyeket.

Mindketten mosolyogtunk.

-          Ez fura. – jegyeztem meg.

-          Az. – felelte őszintén.

-          Kész is vagyunk. – törtem meg ismét a zavart légkört. – Már csak aláírod és mehetsz is a dolgodra.

-          Rendben.

A telefonom csörögni kezdett.

-          Bocs. – kértem elnézést, majd felvettem. – Igen?--- Szia. --- Hogy ne emlékeznék. --- Ő hát hogyne. --- Beszélek Rickkel. --- Oké. --- Köszönöm. --- Szia. – tettük is le.

-          Akkor melyik az enyém és melyik a tiéd?

-          Tiéd az eredeti enyém a másolat.

-          Te tényleg rutinos vagy.

-          Hagyjuk is ezt a témát. – mentegetőztem.

-          Hát akkor nem mondom, hogy kössz.

-          Bocs. Tényleg.

-          Megyek.

-          Szép napot. – jött ki belőlem ez az idétlen erőltetett és mesterkélt elköszönés.

Szántam magam, komolyan. Bill még egy félmosolyt elengedett felém és beszállt az autóba.

Ahogy távolodott, én csak néztem utána a szemem sarkából. Nem is mertem teljes testtel felé fordulni, hogy esetleg a visszapillantóból láthassa szánalmas tekintetem.

Nem tudom miért nem említettem meg neki kivel beszéltem. David mondta, hogy a héten leülhetnénk tárgyalni egy interjúról, ha még benne vagyok. Persze, hogy benne vagyok. Az egyik pillanatban legalábbis. Mikor Bill mosolygott és el akarta viccelni az egész szitut. Akkor benne voltam. A másik pillanatban pedig feszengek és ő lelép és én már nem vagyok benne.

Talán ez a pár év nem volt elég még. Talán ezer év sem lenne az. Bill varázsa nem múlt el csak mert nem láttam őt személyesen. Nem múlt el csak mert nem hallottam a hangját, nem néztem a szemébe és nem láttam mosolyogni. Ha ma valamilyen véletlen folytán valahogy hozzámért volna, biztos vagyok benne, hogy a testem reakcióba lép, az agyamra sűrű köd száll és én azonnal őrültként magamhoz ragadom őt, hogy többé ne engedjem el.