75. rész. Michael Jackson és egy Ford Scorpio

Anyu megérzésszerűen hívott, mikor épp beléptem a lakásba. Ledobtam a papírt a többi felesleges irat mellé az asztalra és felvettem a telefonom.

-          Szia anyu.

-          Szia. Na mi volt? Vagy még vele vagy?

-          Most jöttem fel.

-          Ez gyors volt.

-          Legalább bebizonyosodott, hogy csak… itt van.

-          Ki?

-          Bill. Visszajött.

-          Hova?

-          Most állt meg a ház előtt. – tapadtam az ablakra.

-          Mit csinál?

-          Most nyitja az ajtót. Visszacsukta. – állapítottam meg azonnal. – El is megy. – néztem az újra elinduló autó után.

-          Na mesélj, mi volt.

-          Anyu visszajött. Az jelent valamit. Szinte köszönés nélkül lépett le és most visszajött. Igaz újra elment, de valamiért csak…

-          Visszajött. – folytatta. – Igen.

-          Aranyos volt. Mosolygott és próbált kedves lenni. Próbálta elviccelni az éttermi jelenetet, mivel ő igenis látta, ahogy sarkon fordulok és eltiprom a pincérlányt. Én meg közöltem, hogy az ő hibája, miatta siettem és törtem össze a kocsit.

-          Erre ő?

-          Nevettünk. Aztán hívott David, Bill pedig aláírta a papírt és mondta, hogy megy is. De volt egy pillanat. Úgy nézet rám. Nem is tudom hogyan, de nézett és gondolt valamire. Megkérdeztem mire, de azt mondta, hagyjuk.

-          Talán azért jött vissza hogy mégse hagyjátok.

-          Van esély. Mit csináljak? Próbálkozzak vagy várjak?

-          Várj. Ne ess megint pofára. Ne éld bele magad semmibe.

-          David azért hívott, hogy a héten találkozzunk és beszéljünk az interjúról. Úgyhogy látom még Billt és mégcsak meg sem kell törnöm hozzá a kocsiját újra.

-          Pedig te már ezen gondolkodtál. – nevetett ki anyum.

-          Megfordult a fejemben.

-          Boldog vagy.

-          A halovány remény teszi. És otthon mi a helyzet?

-          Nessa fog majd hívni szerintem. Szerintem pasi dolog. Hazajött és bezárkózott a szobájába.

-          Ó szegénykém.

-          Charles reggel bevitte a suliba és ezen kiakadt. Ő nagylány, elveszti a tekintélyét, ha az apja viszi az iskolába.

-          Ó ilyen korszakom nekem is volt.

-          Ne is emlékeztess.

-          Na épp hív is. – néztem a kijelzőmre, amint meghallottam, hogy pittyog.

-          Beszélj vele. Mi meg majd később. Jó légy szívem.

-          Rendben. Pussz.

-          Puszi.

Letettük és már vettem is fel húgomnak. Tényleg ki volt borulva. Egy srác miatt. Mikor reggel Charles bevitte a suliba egy osztálytársa a gonoszabbik elkényeztetettebb fajtából kiröhögte. És ha jól vettem ki kicsit kusza történetéből, a lány elég befolyásos suli körökben és ráhajtott Nessa kiszemeltjére. Ő kiborult és jobb híján az apját hibáztatja. Mit mondjon ilyenkor egy nővér, aki amúgy sincs oda nagyon az apáért, de mégis fognia kell a pártját, mert ígéretet tett az anyjának. A tanácsom a következő volt. Tegyen úgy, mintha őt nem érdekelné más véleménye. Legyen büszke arra, hogy neki baráti kapcsolata van az apjával, és kicsit sem szégyelli, hogy ő viszi suliba. Tegyen úgy, mintha a srácért nem lenne annyira oda, mert akkor tuti, hogy a srác felfigyel rá. Ilyenek…

És így fogalmazódott meg bennem a saját magamra vonatkozó tanácsom. Nem láthatja rajtam Bill, mennyire oda vagyok érte. Nem jöhetek zavarba, nem pirulhatok bele minden második mondatba, nem könnyezhet be a szemem, mikor rámnéz és mosolyog. Nem lehetek szánalmas egy szóval. Visszajött, tehát ez jelent valamit. Nem lényeg, hogy elment. Kis lépés ez, de lépés.

-          Hello. – lépett be a stúdióba Bill.

-          Szevasz. Na mi volt? – várta őt Georg.

-          Öcsém. Ez gyors volt. – jött le Tom is az emeletről Gustavval kiegészülve.

-          Kitöltöttük a papírt és eljöttem.

-          De? – tapintott rá a lényegre ismerve öccsét Tom.

-          Visszamentem. De meggondoltam magam és eljöttem újra.

-          Biztos nem nézett hülyének.

-          Ő már felment akkor szerintem. Nem hinném, hogy látott.

-          De minek mentél vissza?

-          Volt egy pillanat. Mikor beszéltünk telefonon és ő visszaért a tollal. Ahogy a szemembe nézett felismertem őt. Azt a lányt a középiskolából. És sajnáltam. Nem értem, hogy nem ismertem fel őt, mikor együtt voltunk.

-          Mert addig nem tudtad, hogy ő az. Most már csak bele akarod látni. – magyarázta Georg.

-          Megkérdezte, mi az, de én azt mondtam, hagyjuk, semmi. Visszamentem, mert el akartam mondani neki. De mikor odaértem nem tudtam, mégis mit mondhatnék.

-          Már bocsánatot kértél. Elégtételt is kapott. Még jó hogy nem tudtál már mit mondani. – csatlakozott Tom.

-          Hihetetlen, hogy ilyen felszínes voltam. Ugyanezek a szemek voltak a fogszabályzó, a cikis cuccok és a seszínű haj mögött.

-          Életed végéig ezen a hülyeségen fogod őrölni magad?

-          Csak míg látom őt.

-          De te látni akarod.

-          Ezt át kell gondolnom. Tudnom kell az igazságot, amit akkor nem akartam tudni.

-          Változtatna valamin?

-          Talán igen. De azt hiszem, van valakije.

-          Na ezt miből gondolod? – kérdezte gúnyosan Tom.

-          Beszélt valakivel telefonon. Valamit egyeztetett és azt mondta, megbeszéli Rickkel.

-          Ja hát ebből aztán egyértelmű. – forgatta szemeit Georg is.

-          Na jó és Viki hogy viselkedett veled? – mutatott érdeklődést végre Gustav is a témában.

-          Hát nem tudom. Aranyos volt. Mosolygott és próbált kedves lenni. Zavarban volt és láttam rajta, hogy ugyanúgy nem tud megfelelő elköszönést kitalálni, mint ahogy én sem. Így én annyit mondtam, megyek, ő meg azt felelte, szép napot.

-          Szép napot? – vigyorgott Tom.

-          Igen.

-          Nincs az a park bekamerázva? Látnom kell titeket.

-          Jó hogy legalább te jól mulatsz.

-          Na jó nem akarok mindig én lenni a genyó. Úgyhogy azt tanácsolom édes öcsém, ha tudsz újra bízni benne, ami számomra elképzelhetetlen volna, de rólad el tudom képzelni, akkor beszéljetek. Essetek túl azon, amit már majdnem három éve halogattok.

-          Tudnia kell, hogy ma nem a kocsi miatt találkoztam vele.

-          Honnan?

-          Csak megnézi a betétlapot és egyértelmű. Azon Michael Jackson vagyok és egy Ford Scorpio a kocsi, amit Viki meghúzott. Ráadásul odaírtam a közlemény rovatba, hogy nem Viki a felelős, így nem kívánok feljelentést tenni és nem tartok igényt a biztosításra sem.