77. rész. Szórakozol, ugye?

Davidnak tényleg tervbe volt véve, hogy egymaga oldja a hangulatot. Ahogy a kezembe nyomta egy percen belül a kávémat, már ki is kérdezte a srácokat, mit akarnak enni. Ismerheti őket… ettől tényleg feldobódtak. Hálás pillantásokat vetettem rá, mikor leült mellém és nekikezdett:

-          Nos. Már válogattam pár képet, rájuk írtam, melyik hol és mikor készült. – adta is át nekem ezeket.

Biztos támaszt nyújtott ezzel, így már bele is kezdhettem a kérdéseimbe. Még diktafont is vittem. Készültem rá ugyanis, hogy ha Bill válaszol a kérdésekre – és náluk ez igen jellemző – akkor bele is feledkezhetek szánalmas mód teste mozgásába, szeme bámulásába, szája fixírozásába, a diktafonról kiírhatom majd otthon, ami kell nekem.

Kellemes légkör alakult ki. Úgy tűnt nagyon jól érezték magukat az elmúlt évben. Sok publikus emléküket osztották meg velem, de látszólag elhallgattak pár nem publikusat is. Ezzel biztosítva engem afelől, hogy én most újságíró minősítésemben vagyok jelen, és nem szeretnék, ha bármi nem megfelelő infó kijutna a házból. Nem bíztak bennem. Nem úgy értem ezt, hogy bizalmatlanok voltak és elzárkóztak. Csupán annyi történt, hogy én már nem Viki vagyok, Bill barátnője, hanem Viktoria Müller, aki interjút készít velük.

Sokfelé jártak a világban, rengeteg koncertet lezavartak és egy rakás díjat bezsebeltek, így volt bőven miből válogatnom.

Tom közvetlen volt. A maga megszokott módján jó néhány kérdés megválaszolásából viccet csinált, oltogatta párszor Georgot és belevágott Bill szavába.

Gustav csendben ült és figyelt. Néha felröhögött, néha csak bólogatott, de azért legalább ott volt.

Georg jobban becsatlakozott és vissza-vissza vágott Tom ércelődéseire.

Bill pedig kedves volt. Néha elvesztünk egymás tekintetében és ez engem mindig leblokkolt. Olyankor édesen mosolygott, meglepve engem ezzel.

Tom is mintha néha segített volna túllépni egy-egy ilyen pillanaton. „És arra emlékeztek… Tudom mit kérdezz még…” ehhez hasonló tématerelésekkel bombázott minket.

Két órán át beszélgettünk, és nagyon jó érzés volt újra tudni róluk. Billről.

-          Szerintem kész vagyunk. – futottam át a papíromon.

-          Mikorra készülsz el vele?

-          Pár nap. Vagy még ma éjjel. – helyesbítettem lelkesen.

-          Akkor majd csörögj rám. Látni szeretném, mielőtt megjelenik.

-          Gondoltam. Úgy is lesz.

-          Rick biztos meg lesz elégedve a munkáddal.

Talán csak bebeszélem magamnak, de mikor Rick nevét kiejtette, Tom és Bill egymásranéztek.

-          Eddig nem volt rám panasz. – húztam ki magam büszkén.

-          Helyes. Na én megyek is. Srácok később beszélünk. – állt is fel. – Viki, várom a hívást. – rámkacsintott és már ment is el.

Ő valahogy egy pillanat alatt képes elköszönni és eltűnni.

-          Én is megyek. – álltam fel. – Sziasztok srácok. Köszönöm szépen.

-          Mi köszönjük. – válaszolt Tom.

Elég érdekes fejet vághattam, ugyanis arra gondoltam, na ez már azért sok tőle.

Felkaptam a táskám lányos zavaromban, és míg ők elköszöntek én már hátráltam is. Majd még egy ’Sziasztok’-kal már ki is fordultam a nappaliból.

Alig vártam, hogy a kocsimig elérjek, beszálljak és üvöltsek egyet. Már elterveztem pár lépés alatt, hogy pénteken elmegyek Niáékkal, és minősíthetetlenre iszom magam, heves önsajnálatomban.

-          Várj! – állított meg egy hang, ami hirtelen végigjárta az egész testem.

Megdermedtem. Megfordultam lassan és megvártam, míg odaér a kocsihoz.

-          Enélkül nehéz lesz. – nyújtotta felém a diktafonom Bill kedves mosollyal az arcán.

-          Köszi. Mindenem elhagyom.

-          Emlékszem. – csúszott ki a száján.

Arra gondoltam, basszus, ő csak emiatt jött utánam. Kipukkant a kis gömböm, amiben Bill utánam kiált és ahogy elér megcsókol. Vagy legalábbis nem emlékeztet egy kedvezőtlen tulajdonságomra, ahogy alkalma nyílik rá.

-          Sikerült már intézni valamit a kocsival?

Megleptem ezzel a kérdésemmel, de nem tudtam, miért ennyire.

-          Ja igen. – mutatott autójára, ami már ismét régi fényében pompázott.

-          Gyors munka. – állapítottam meg elismerően.

-          Na én be is megyek. – biccentett fejével a kerítésen kívül épp megérkező két rajongó felé.

-          Persze. Szia. – szálltam is be.

-          Szia. – köszönt ő is el és be is sietett a házba.

„Mikor legyek hol és mit iszunk?” – pötyögtem is egy üzenetet Niának.

„Holnap, hét óra, kolesz előtt! Örülök, hogy eljössz, habár ebből rosszat is sejtek… Nem sikerült az interjú?” – jött is a válasz pár perc múlva.

„Hosszú. Akkor holnap ott leszek.” – tudtam is le gyorsan.

-          Most ha azzal jössz, hogy direkt hagyta itt a diktafont, én nem tudom, mit csinálok veled. – fenyegetőzött Bill, mikor belépve a házba Tom vigyorával találta szembe magát.

-          Hopp. Ez eszembe se jutott.

-          De tényleg. Mi volt veled? – érdeklődött Georg. – Hogyhogy nem utáltad, ki ahogy belépett?

-          Miért tettem volna?

-          Tegyél úgy, mintha fogalmad nem lenne, miről beszélünk. – forgatta szemeit.

-          Azon vagyok. Na mi volt? – fordult újra öccséhez.

-          Semmi. Megjelentek az első szemfüles önjelölt paparazzik, úgyhogy bejöttem.

-          Hát hívd fel.

-          Na jó, mi van veled?

-          Semmi. A vak is látta, hogy mi van köztetek.

-          Mi?

-          Én teszek úgy, mintha fogalmam nem lenne, miről beszélünk? Öcsém. Vigyorogtál rá, szemeztél vele, zavarba hoztad, majd kikaptad a kezemből a diktafont, hogy te viszed utána.

-          Elmondta Davidnak, miért szakítottunk.

-          És? Ez hogy jön ide?

-          Miért mondta volna el neki, ha akkor hazudott? Én biztos nem mondtam volna el senkinek.

-          Te még mindig ezen rágódsz? Gyerünk, kérdezd meg tőle.

-          Persze. Eltelt három év és állítsak elé azzal, hogy most magyarázza meg a dolgot, amit akkor nem hagytam. Az idő elmúlt és mindketten továbbléptünk.

-          A frászt léptetek. Volt azóta bárki is, akire csak ránéztél volna? Dehogy. Az sms, amit akkor írtál még mindig benne van a telefonodban. Betétlapot töltettél ki vele, csakhogy láthasd.

-          Nem nézte meg. Fogalma sincs, hogy miket írtam rá.

Tom nem ment bele további okfejtegetésekbe, úgy döntött, hagyja az öccsére az ügyet. Legalábbis látszólag.

-          Tessék? – vettem fel a telefonom, mikor hazaértem.

-          Szia. – szólt bele Tom.

-          Sz… szia.

-          Zavarlak?

-          Nem. Csak megleptél. Nincsenek jó emlékeim a veled való telefonálásokról.

-          Csak gondoltam beszélgetünk.

-          Miről?

-          Rólad és az öcsémről.

-          Szórakozol megint, ugye?

-          Kivételesen nem. És nem volt egyszerű Davidot rávenni, hogy adja meg a számod. Vagy ezerszer a lelkemre kötötte, hogy nem csesztethetlek.

-          Ezt jó tudni. De miért vagyok mégis bizonytalan?

-          Na jó. Kíváncsi vagy mit akarok mondani neked az öcsémről, vagy nem? Nekem annyira nem fontos végülis.

-          Akkor lehet, hogy inkább nem vagyok kíváncsi.

-          Na most először tényleg megleptél.

-          Már várom a csattanót. Egész végig vártam onnantól, hogy ajtót nyitottál. Egész végig az járt a fejemben, miért vagy jó fej. Miért nem nézel úgy rám, mintha egy utolsó szemét lennék, és ahogy ezt tőled megszokhattam anno. Miért segítesz kijönnöm egy olyan nyilvánvaló helyzetből, mikor épp égetem magam egyértelművé téve, hogy mit érzek az öcséd iránt.