80. rész. Meghallgatsz?

Még mindig hitetlenkedve, de már némi halvány reménysugarat felfedezve és abba szorosan kapaszkodva ültem vissza a lányokkal közös asztalunkhoz.

A szívem majd megállt, akárhányszor megláttam, hogy Bill feláll az asztaluktól. Nem akartam, hogy elmenjen. Hülye Tom. Belém ültette az elképesztő ötletét, én meg már kész ténynek veszem.

Lotti az egyik enyhén illuminált állapotban tengődő barátnőm egyszer csak odajött hozzám és az ölembe huppant.

-          Ha meg akarod szerezni, ne itt ücsörögj. Mutasd meg mit veszíthet, ha nem kellesz neki.

-          Mi van?

-          Gyere. Táncoljunk, igyunk és érezzük jól magunkat. Hagy lássa, hogy te nélküle is egész ember vagy.

-          Be vagy rúgva.

-          Ahhoz nem eléggé, hogy észrevegyem milyen szánalmasan viselkedsz. Bill kell? Szerezd meg.

-          Miből gondolod, hogy kell?

-          Kettesben akarsz maradni vele? Elintézem. – folytatta. – Meg! – kiabált oda egy másik lánynak az asztal végén. – Gyere!

Olyan gyorsan pattant fel az ölemből, amilyen gyorsan az imént ott termett. Megfogta a kezem és már húzott is Billék asztala felé. Csak ott vettem észre, hogy a társaság létszáma háromra redukálódott. Gustav észrevétlenül távozott.

Meg alig egy pillanat alatt odaért hozzánk.

-          Hello fiúk! Nem unalmas itt ücsörögni? – rebegtette pilláit Tom felé.

-          Hát, ami azt illeti. – vigyorgott beképzelten.

-          És te? – vette ki Lotti Georg kezéből az italát és belekortyolt. – Mmm. Finom. Fogadni mernék, hogy vagyok én is ennyire jó ízű. – kacérkodott szemérmetlenül.

Szinte még én is belepirultam, de Georg csak felhúzta a szemöldökét, lehúzta a maradék alkoholt és felállt.

-          Ezt rövid idő alatt kideríthetjük. – megfogta Lotti kezét és elindult vele a táncoló tömegbe.

-          Viki, ha nem haragszol a barátnődet választom. – gúnyolódott Tom, majd Meggel karöltve siettek Georgék után.

Félúton visszafordult felém és kacsintott egyet. Tudhattam volna. A jobb ötlet. Beszervezte volna a lányokat? Kitelik tőle.

-          Hát ez gyors volt. – jegyeztem meg idétlen vigyorral az arcomon.

-          Nem ülsz le? – ajánlotta fel Bill.

-          De. – vágtam rá, és ahogy kimondtam, már rájöttem, legalább egy kis idő gondolkodást szimulálhattam volna.

Gyanítom vagy húszan figyeltek minket és fogták a fejüket kínjukban. Kortyolgattuk az italainkat ülve egymással szemben és nem akadtunk témára. Képzeletben már ezerszer lejátszottam ő mit kérdezne, és én miket válaszolnék.

Ahogy a klisékkel teli hollywoodi szerelmes vígjátékok idétlen jeleneteiben, mi is hosszú hosszú percek után pont egyszerre szóltunk egymáshoz. Mindketten egyszerre kezdtünk volna bele egy „És…”- sel kezdődő mondatba.

Ez a pillanat vízválasztó volt. Ahogy letelt mindketten elnevettük magunkat.

Ezt követte a szintén egyszerre elkövetett engedékenység: „Kezd te…”

-          Na jó. Ez gáz.

-          Az. – helyeseltem.

-          Én azt akartam kérdezni, hogy elvállalod-e a munkát.

-          Hű. Hát… nem tudom. Hogy… jó ötlet-e.

-          Kíváncsi vagy a véleményemre? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.

-          Persze. – feleltem, de magamban ez úgy hangzott, mondj bármit, csak beszélj hozzám, halljam a hangod.

-          Szerintem nem szabad kihagynod. Neked mindig is az írás volt a fontos. Azért, mert esetleg kettőnk közt kellemetlen lenne a helyzet, nem hagyhatod ki. A karriered legyen az első magasan mindenek előtt.

-          Tudnánk együtt dolgozni?

-          Dolgozzunk rajta, hogy tudjunk.

-          Ezt hogy érted?

-          Beszéljünk. Lépjünk szintet, haladjunk tovább.

-          De miért csinálod ezt? Miért érdekel téged az én karrierem?

-          Tehetséges vagy.

-          Ne játsszuk ezt. Ne tegyünk úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kérlek.

-          Mond el.

-          Mit?

-          Mindent. Mindent, amit akkor nem hagytam, és nem mondhattál el.

-          Meghallgatsz?

-          Meg. Pontot akarok tenni a végére.

Nem tudtam, mire vélni a kimértségét a komolyságát. Bele akartam látni a fejébe. Tudni akartam, mit gondol, mi lesz a beszélgetés kimenetele.

-          Itt és most?

-          Akár.

-          Hát jó.

-          Kezdjük azzal, hogy ott abban a bárban leöntötted Georgot. Azt már mondtad, hogy szándékos volt.

-          De nem azzal a céllal, hogy a közeledbe férkőzzek. Akkor még nem tudtam, hogy ő az.

-          De később?

-          Később mikor megláttalak, menekülőre fogtam. Aztán Nia leszervezte a másnapi találkozót Georgal, amire eszem ágában nem lett volna elmenni.

-          De kiagyaltad, hogy vágj át, ezért eljöttél. – folytatta hűvösen.

-          Elmondtam Niának, miért nem akarok Georgal és veletek találkozni. Addig senkinek nem kérkedtem nem túl kellemes múltammal. Ez érthető. Ő dühös lett és azt mondta, vágjak vissza. Azt mondta, soha vissza nem térő alkalom és talán így majd le tudom végre zárni. Talán így majd könnyebb lesz végre nekem, le tudom nyelni a gombócot, ha te is érzed, amit akkor én éreztem.

-          Nem hiszem el, hogy minden hazugság volt. – temette tenyerébe arcát.

Még ennyi idő után is látszott rajta, milyen fájdalmat okoztam neki.

-          Nem minden. – folytattam halkabban és őszinte megbánással.

-          Akkor? Komolyan egy blogban akartál leégetni? Dögölj meg B.K. – idézte fel blogom címét mérgesen.

-          Igen. És jól esett. Jól esett, hogy tetszettem neked. Nem azt a lányt láttad bennem, aki régen voltam. Nem ismertél fel és könnyű dolgom volt.

-          Megjátszottad magad, hogy minél hamarabb belédessek.

-          Dehogy. Nem ment. Már első alkalommal ketté tudtam volna hasadni. Az egyik felem kártérítést követelt, a másik pedig egy srácot látott, aki tökéletes párom lehetne. Nem kellett megjátszanom magam, mert önmagamért kedveltél meg. Már akkor tudtam, hogy én még mindig nem léptem túl rajtad, még mindig… szerettelek. Én nem nyomultam, te jöttél utánam. Te kerestél, te akartál találkozni velem. Te csókoltál meg először. Én addig el sem akartam menni. Egyszerűen nem akartam beégni, nem akartam Nia szemébe mondani, hogy csődöt mondtam. Hogy nem akarlak bántani. Mikor először megcsókoltál, mindent elmondtam anyunak. Szégyelltem magam és akkor megígértem neki, hogy abbahagyom. Nem is írtam tovább. Vagyis egyszer. Nia ült a nyakamban és nézte, hogy írok. Jobban akarta már ezt az egészet, mint én. Aztán egyszerűen csak téged akartalak semmi mást. Mikor a parkban visszacsókoltam már többé nem írtam. Megmondtam Niának, hogy én ezt befejeztem.

-          De nem törölted.

-          Nem. – szégyelltem el magam. – Idióta voltam. Nem gondoltam rá, hogy mi lehet belőle. Nem is gondoltam a blogra, el is akartam felejteni.

-          De hazudtál tovább. Magdeburgban mikor az a lány felismert, azt mondtad csak egy évet laktál ott. Még anyud is hazudott, mikor Tom kérdezősködött. Ezt még mindig nem hiszem el. – bólogatott keserűen. – Én most. Nekem most mennem kell. Vagyis megyek.

-          De azt mondtad…

-          Tudom mit mondtam. De ez most sok. Téged látni, veled itt ülni, nézni, hogy Tom kifordult önmagából.

-          Tom azt akarja, hogy…

-          Tudom mit akar. – vágott közbe. – De érdekel valakit, hogy én mit akarok?

-          Engem.

-          Már késő ehhez, nem gondolod? – felállt és elment.