82. rész. Az sms.

-          Szia. – nyitottam ajtót neki.

-          Szia.

-          Gyere be. – invitáltam félreállva, ő pedig belépett végre.

Míg levette a cipőjét és elhelyezte a többi mellé én a konyha felé vettem az irányt.

-          Kérsz egy kávét?

-          Köszi. – fogadta ajánlatom.

-          Ülj le. – mutattam a konyhapult másik oldalán lévő bárszékre, ő pedig leült.

Míg megcsináltam a kávékat és az egyik bögrét letettem elé, nem váltottunk egy árva szót sem.

Álltam vele szemben és úgy döntöttem, belekezdek.

-          Emlékszel, mikor Niával összevesztem a szülinapi bulimon és fellöktem?

-          Azt mondtad, sokat ivott.

-          Nem egészen így volt. Tom akkor közölte velem, hogy tud a blogról, nekem pedig akkor esett le, hogy ha én nem írom, csak Nia lehet. Akkor tudatosult bennem, milyen következménye lehet annak, hogy akkor én nem töröltem. Ő pedig azért ment el hozzád tudtomon kívül – és ezt a lényeges információt kicsit jobban kihangsúlyoztam – mert bűntudata volt. Ez a két információ mellettem szól. Mármint abban az értelemben, hogy bizonyítja ártatlanságomat. Egyébként azt a cikket is ő jelentette meg, ugyanezen okból kifolyólag. Én otthon feküdtem közben betegen.

-          Miért nem mondtad ezeket akkor el nekem? Mikor megtudtad, hogy Tom tudja, miért nem álltál elém és vallottál be mindent?

-          Féltem. Féltem, hogy elveszítelek. Tom azt mondta, azt akarja, hogy te ábrándulj ki belőlem. Ezért mondtam le a közös utat, ezért kezdtem el hisztizni, amiért nem velem töltöd az idődet és ezért ebédeltem egyszer Georgal úgy, hogy nem vettem fel neked a telefont.

Bill szinte megkövülve hallgatta ezeket a tényeket és látszólag újra és újra megrökönyödött.

-          Aztán Tom írt egy sms-t, hogy új ötlete támadt, mivel te még mindig nem akarsz szakítani velem. Én pedig visszaírtam neki, hogy elegem van ebből, suli után megyek és mindent bevallok neked. Hittem benne, ha őszinte leszek, van esély, hogy megbeszéljük és hiszel nekem. Hittem abban, hogy tudod, mit érzek irántad. De mikor odaértem a bátyád önelégült vigyorral jött szembe velem, mert megelőzött. Direkt elmondta neked, holott ő állítólag azt akarta, hogy ne szenvedj, ne szerezz tudomást a blogról. Nia egyébként törölte is, de Tom lementett mindent.

-          Ugye nem akarod Tomra kenni az egészet végül?

-          Dehogy. Akármennyire is jól esne, ha valaki végre őt utálná. – dünnyögtem.

-          Tudtam, hogy Tom hívogat téged. Megkértem, hogy ne tegye, de élvezte. Ezt megértem valamilyen szinten. De mikor felhívtál és azt hitted, vele beszélsz, az én voltam. Nekem mondtad, hogy leszállsz rólam, és cserébe hagyjon ő is békén. Nekem mondtad, hogy feladod, és hogy nem küzdesz tovább értem.

Levitte a hangsúlyt és elhallgatott. Elővette a telefonját, és nyomkodni kezdte. Mikor megszólalt az én telefonom, új üzenet érkezését jelezve, kérdően néztem rá. Ő pedig a telefonomra.

„Ez életem legnehezebben megfogalmazott üzenete. Rengeteg dolgot tudnék mondani, és egy halom kérdés nyugtalanít. Egy részem még mindig nem képes felfogni, hogy mit tettél velem. Ez a részem tudni akarja, mit érzel, tudni akarja, mit miért tettél és mi az igazság. Meg akarja hallgatni, amit mondani szeretnél. De a tények beszélnek. És ez az eddigi legnehezebb dolog az életemben. Sosem fogom elfelejteni, amit én tettem veled és fogalmam sincs, hogy voltál képes megbocsátani. De én akkor egy lázadó tini voltam. Most pedig egy szerelmes férfi, aki azt hitte, az igazira talált végre annyi év keresgélés után. Azt kérted, hallgassalak meg vagy mondjam, nincs esély. Nem tehetem. Egyiket sem ígérhetem. Nem hazudhatom, hogy nem lennék képes megbocsátani, de nem vagyok képes látni téged. Húsz perce gondolkodom, hogy búcsúzzak el. De csupán annyit írhatok, ég veled. Bill”

Ezt olvastam, mikor megnyitottam.

-          Akkor ő abbahagyta én pedig összezavarodtam. – folytatta. - Ha tényleg nem te írtad azokat és te tényleg szerettél azok után, amit én tettem veled évekkel azelőtt, akkor miért adod fel? Ezt aznap írtam neked, de mikor Tom megkérdezte, mit akarok, fogalmam sem volt, úgy döntöttem nem küldöm el. Talán később, majd valamikor mikor észhez térek és elhiszem, ami történt. Ebből a későbből most lett.

Próbáltam visszafojtani a torkomat kaparó, szememet szinte fájdalomba hajszóló sírást, de nem ment. Kövér könnycseppek indultak meg lefelé az arcomon és még mindig a kijelzőmet bámultam.

-          Ha tudtam volna, hogy azt akarod, küzdjek érted, én nem adtam volna fel. – küzdöttem továbbra is zokogásom elleni harcban keservesen.

-          Talán nem akartam, hogy küzdj. Talán így volt könnyebb.

Kész vége, elsírtam magam. Nem tudtam azzal foglalkozni, milyen kellemetlen lesz ez neki és milyen szánalmas nekem. Lehelyeztem a pultra a telefonom és hátat fordítottam Billnek.

-          És most? Miért akartad ezt a beszélgetést? Miért akarod, hogy veletek dolgozzak? – szedtem össze magam pár perc után.

-          Én is elmondhattam neked, miért tettem akkor azt veled. Igaz nem tudtam, hogy pont te vagy az, akiről beszélek. De meghallgattál, és velem maradtál egy szó nélkül. Fogalmam sincs, mit érezhettél akkor, de adtál esélyt, hogy elmondhassam mennyire bánom, mennyire vissza szeretném tekerni az időt, hogy ne tegyem meg, amit tettem. Nem bízhattál bennem, nem tudhattad, hogy megváltoztam, mégis adtál esélyt nekem. Nekünk.

-          Akkor bocsátottam meg neked. – szipogtam zsebkendő után kutatva a fiókokban.

-          Annyira abszurd, hogy most itt vagyunk és beszélgetünk.

-          Nem tudom, hogy tudnék-e melletted dolgozni. Rólad írni a cikkeket, mindent tudni rólad, állandóan látni téged.

-          Én sem tudom, hogy menne. De még mindig felmondhatsz, ha úgy érzed, nem megy. Ha úgy érezzük, nem megy. – helyesbített.

-          Újra kudarcot vallani?

-          Megkockáztatni.

-          De miért?

-          Erre válaszolnom kéne?

-          Dolgozzak veletek azért, hogy a közeledben lehessek?

-          A közelemben szeretnél lenni?

-          Mióta az eszemet tudom.

-          Nem akarlak áltatni.

-          Nem akarom, hogy álltass.

-          Fogadd el a munkát. És maradunk egymás közelében.

-          És?

-          Tudom, hogy mit szeretnél hallani, de nem tudom azt mondani. Még nem.

-          Nem fogjuk kerülni egymást? Nem lesznek kellemetlen szituk?

-          És nem fogjuk többé felhánytorgatni egymásnak a történteket.

-          Nem szeretném, ha most elmennél, de kell pár perc, míg összeszedem magam.

Mikor felállt valamiért azt az érzést keltette bennem testbeszéde, hogy azt fontolgatja, átöleljen-e.

-          Inkább elmegyek.

Nem válaszoltam, könnyeimtől áztatott tekintettel néztem és csak beleegyezően bólintottam.

-          És beszélj Daviddal. Nem vár az örökkévalóságig.

Újra megismételtem az előző mozdulatsort.

Mikor becsuktam mögötte az ajtót háttal, nekidőltem és lehunytam a szemem. Nem rohantam az ablakhoz lesni, ahogy elmegy. Nem akartam látni, hogy felnéz-e az ablakom felé.

Megkaptam a reménysugarat, amire vártam. És élnem kell vele.