83. rész. Boldog Szülinapot!

-          Szép volt. – fogadta ezzel a kijelentéssel elismerően David a hazaérkező Billt.

-          Mi?

-          Most hívott. Elvállalja.

-          Az jó. Tom hol van?

-          Itt!! – kiabált a nappaliból.

-          Szia. – ment be hozzá.

-          Na mi volt? Hallom ő lesz a sajtósunk.

-          Megkértem, hogy vállalja el.

-          Biztos ezt akarod?

-          Mára elég a kérdésekből.

-          Ki vagy. – állapította meg.

-          Hogy tudnék újra vele lenni, mikor ennyire undorító közös múltunk van?

-          Erre hagy ne én válaszoljak.

-          Ha te komolyan azt akartad, hogy ne mástól tudjam meg, mi folyik a hátam mögött, miért előzted őt meg direkt?

-          Erre viszont már válaszoltam.

-          Jó most akkor válaszolsz újra.

-          Oké, nyugi. Azért előztem meg, mert tudtam, ha ő teszi meg, van rá esély, hogy megbocsátasz. Szerettem Lindát, emlékszel. És meg tudtam volna bocsátani neki, ha ő velem akart volna tényleg lenni.

-          De Viki tényleg velem akart lenni.

-          Ki gondolt erre akkor? Mennyire reális, hogy egy legjobb barátnő a háta mögött tálalja ki a magánéletét?

-          Semmi sem reális ebben az egész történetben.

-          De lezártátok?

-          Le.

-          És velünk fog dolgozni.

-          Velünk.

-          Úgy hogy nincs köztetek kapcsolat.

-          Úgy.

-          És ez jó nektek.

-          Meg akartam ölelni, mikor láttam, hogy miattam sír. Elküldtem az sms-t.

-          Ideje volt.

-          De nem könnyebbültem meg.

-          Tudtad, mikor odamentél, hogy nem is fogsz. Ez nem erről szólt.

-          Te dumáltál rá erre is.

-          És én ezzel mosom is kezeim. Már mindent tudsz, én szemét voltam, de jogosan. Elszúrtam, hogy én mondtam el neked, utólag belátom, de azzal, hogy összehoztam a beszélgetéseteket, az én lelkiismeretem a helyén van. Ti tudjátok, mit kezdtek a sajátotokkal.

-          Milyen bölcs gondolat. – gúnyolódott.

-          Tudnád mennyit agyaltam rajta.

-          Jó hogy te vagy nekem.

-          Pedig néha nem vagy méltó rá.

-          Na hagyjál békén. – nevette végre el magát, hisz Tomnak is ez volt a célja.

-          Így akarlak mindig látni. Nincs depi, mert azzal a világból ki tudsz kergetni mindannyiunkat.

-          Na ne mond, hogy mindig depis vagyok.

-          Nem csak mikor szóba jön ez a nőszemély.

-          Mostantól nem leszek rosszkedvű.

-          Ezt szeretném írásban megkapni.

-          Na jó, szevasz.

-          Mi van hova mész?

-          Megsértődtem.

-          Ja jó. Ne ijesztgess, azt hittem baj van.

-          Kapd be.

-          Ne gusztustalankodjunk, ha megkérhetlek.

Bill még utoljára hozzávágott egy párnát és fel is ment a szobájába.

Úgy éreztem, jól döntöttem. Valamiért megkönnyebbültem a beszélgetésünk után. És David örült, hogy igent mondtam, ami külön jól esett pici lelkemnek. Azt mondta, most még két-három hétig itt lesznek Hannoverben, és utána kelnek útra. Addig még megbeszéljük a részleteket, szerződést írunk és dolgozhatok a mostani helyen is. Nincs felmondási időm, mivel próbaidőn vagyok jelenleg. Rickkel és az újsággal még annyira nem nőttem össze, hogy fájdalmas legyen a búcsú.

Kíváncsian várom a jövőt. Hogy milyen lesz az új munkám. Merre megyünk majd, milyen sűrűn kell velük lennem, mi lesz a konkrét feladatom, hány tapasztaltabb újságíró néz majd rám féltékenyen, hogy a fiatal pályakezdő, akinek a tojáshéj még ott figyel a hátsóján, megkapta ezt a munkát.

Izgatott voltam és magamon is meglepődtem, hogy mennyire feldobott maga a tény, hogy új állásom van. Természetesen megöl a kíváncsiság, mi lesz Billel és velem. De majd kialakul. Nagy kő esett le a szívemről, hogy meghallgatott, még akkor is, ha nem tudhatom, mit hitt el belőle. De ő mondta, hogy dolgozzak velük, ő mondta, hogy minél előbb szóljak Davidnak.

Rég nem érzett boldogság járta át a testem, a lelkem, mindenem.

A két-három hétből pontosan kettő lett. Ami gyorsan eltelt. Daviddal háromszor találkozunk ez idő alatt és mindent megbeszéltünk. Világossá vált számomra a munkaköröm.

Partikra, megjelenésekre megyek velük. Ahol ők nem nyilatkoznak ott lehetőség szerint, és ha úgy látják Davidék jónak, akkor én adom le a megbeszélt szöveget. Mikor azt akarják, hogy szerepeljenek újságban, tévében, én írom meg a cikket belsősként és küldöm el a kiszemelt újságnak. Fura, hogy ez így működik, sosem gondoltam volna. David azt mondta, a média, de sokkal inkább a rajongók biztos érdeklődni fognak irántam és már tudjuk, mi erre a megfelelő válasz. Ami ráadásul félig meddig még igaz is. Viktoria Müller vagyok, friss diplomás újságíró. Kétszer kaptam lehetőséget és mindkétszer bizonyítottam rátermettségemet. Jó referenciával rendelkezem, így – és itt jön a valóságnak nem megfelelő mozzanat – mikor Davidék sajtóst keresvén több jelentkezőt is meghallgattak, mellettem döntöttek.

Ez az egyszerű folyamat vezetett odáig, ahol most vagyok. Belépőt kapok mindenhova, bejutok olyan helyekre, ahová csak és kizárólag belsős ember juthat. Úgy érezhetem, hogy számítok és ez nem is hiú ábránd. Fontos munkám van, felelősségteljes beosztásom.

És egy dolog viszont különösképp tetszett. Nem kell állandóan a fiúkkal lógnom. Mikor kellek, szólnak. Persze, mikor távolra, külföldre utaznak, megyek velük, de mikor Németországon belül, hozzánk viszonylag közel van dolguk, akkor megyek, ha kellek és hazajövök, ha már nem.

Már alig vártam az első „bevetésem”. Ezúttal a srácok úgy ütemezték be az új albumot, hogy nincs hónapokra elbújás a nagyérdemű elől. Ez mégiscsak a sokadik album és már nem lehet hosszú időre eltűnni. Életben kell tartani az érdeklődést.

Míg bele nem rázódok, sok segítségem akad a szintén háttérben dolgozók személyében és David is nagyon segítőkész.

Mióta igent mondtam az állásra, nem találkoztam a srácokkal. Jó volt ez a kis idő. Kellett, hogy elteljen a bizonyos beszélgetés óta.

Négy napot töltöttem otthon anyuékkal és onnan utaztam Bécsbe a banda után. A nem kevés létszámmal bíró stáb hamar befogadott, már szinte mindenkivel találkoztam az elmúlt pár hétben, aki számít. De erősen meglepett, mikor Bécsbe érve a hotelben David azzal fogadott:

-          Szia. Boldog szülinapot! – mosolygott szélesen.

-          Szia.

-          Meglepődtél. Azt hitted, nem tudok róla?

-          Hát nem számítottam rá.

-          Ez egy család. Itt mindenki tudja a másik születésnapját, és rendszerint meg is ünnepeljük. Így amint lesz rá időnk, koccintunk a te egészségedre is szűk családi körben.

-          Ez kedves. Köszönöm.

-          Igazán nincs mit. Gyere, vedd át a szobakulcsod, van fél órád még.

-          Igyekszem. – vágtam rá lelkesen még mindig a meglepetés hatása alatt.