84. rész. Felköszöntött.

Nagy volt a pörgés. Arra gondoltam, mikor lehet ehhez hozzászokni. Mennyi idő kellhet, mire az ember normálisnak veszi ezt a nyüzsgést. A turnémenedzserrel és Daviddal egy konferenciára mentünk és ott készítettük elő a terepet a srácoknak. Beengedték a sajtó képviselőit és én is bemutatkoztam pár embernek. Kérdezték, ki vagyok, mi a dolgom, én pedig közöltem, hogy mostantól én vagyok, aki felettük áll – persze nem ezzel a szavakkal és nem ebben a stílusban - . Nehéz lesz nem elszállni ebben a munkakörben. David beszélt pár szót mindenkivel és fény derült arra, miről lesz szó ezen a sajtótájékoztatón, miket kérdezhetnek és a srácok mire nem kötelesek válaszolni. Kamerákat, tévés stábot be sem engedtek.

Aztán megérkeztek ők négyen és egyesével bevonultak a terembe. Én az asztal túlvégén ültem. Mellém ült le Gustav, Tom, Bill és Georg ebben a sorrendben. Mikor Billel egymásra néztünk, rámmosolygott előre begyakoroltnak tűnően, aztán leült.

Fél óránál nem tartott tovább a kötött beszélgetés.

David még nem dobott a mélyvízbe, inkább csak megfigyelőként voltam jelen. Tetszett, amit láttam. Ezek a srácok már beleszoktak a dolgukba, kisujjukból kirázzák a válaszokat, és fel vannak készülve mindenre. David mondta, hogy régen még ő irányítgatta, terelgette őket, de figyeljem meg, hogy mostmár szinte nincs is szükségük rá.

Mikor vége lett, az újságírók még sorra ugráltak újabb kérdésekkel bombázva a négyest, de ők felálltak és távoztak. A testőrök közrefogták őket és távoztak. Beszálltak a nagy lesötétített buszba és irány a másik helyszín. Mi még maradtunk egy negyed órát és aztán indultunk utánuk a másik busszal.

Egy helyi rádióhoz mentünk. Élő adás, húsz perces blokk a bandáról. Itt nagyon jól elvoltam. Míg ők beültek és beszélgettek, én körbemászkáltam. Sosem láttam még, hogy működik egy ilyen állomás. Hát nem egyszerűen sok ember dolgozik összehangoltan egy helyen, hogy minden flottul működjön.

Miután itt is végeztünk, már közeledett a vacsoraidő. Ezt a gyomrom tájékáról jövő elnyomhatatlan korgás is kikérte már magának.

-          Fél óra és eszünk. – mosolygott rám David a kocsiban a szálloda felé, mikor ő is fültanúja volt egy korgásnak.

-          Valahogy elfelejtettem ma enni.

-          És látom fáradt is vagy.

-          Csak most érzem, hogy egész délelőtt vezettem.

-          Ha gondolod, felvitetjük a vacsorád a szobádba. A szülinapodra meg majd koccintunk holnap.

-          Nem lenne baj? Kihagyni az első közös vacsit a stábbal?

-          Megértő stáb vagyunk. – mosolygott továbbra is megértően.

-          Akkor szerintem inkább gyorsan magamhoz veszek valami életmentő kaját, és már alszom is.

-          Rendben. Holnap is hosszú napunk lesz.

-          A mait is élveztem.

-          Ennek örülök.

Jó érzés volt felmenni a szobámba és ledőlni az ágyamra. Telefonon kellett választanom a menüből, amit gyorsan meg is tettem. Nem voltam válogatós, nem húztam az időt, a legkönnyebben, de legalábbis a leggyorsabban elkészíthető ajánlatot választottam, és míg arra vártam letusoltam.

Mikor hajamat törölközőbe csavartam, hallottam, hogy kopognak. Belebújtam az kád mellett szépen élére vasalt köntösbe és támadtam is a vacsorám hívogató kopogása felé.

-          Szia. – köszöntöttem tálcával a kezében ácsorgó Billt.

-          Szia. Ezt neked küldik.

-          Mellékállás?

-          Olyasmi. – húzta mosolyra gyönyörű ajkait. – Jó étvágyat. – tartotta felém a tálcát.

-          Nem jössz be? – ezt minek kérdeztem, nem tudom.

-          Nem zavarlak. Csak mentem lefelé, mikor jött a pincér és gondoltam jobban örülnél egy kevésbé idegennek.

-          Köszönöm.

-          David mondta, hogy kihagyod a saját koccintásod.

-          Azt az ígéretet kaptam, hogy holnap pótoljuk.

-          Hát jó. Akkor jó étvágyat.

-          Köszi.

-          És jó éjt. – tette hozzá.

-          Köszi. – ismételtem önmagam immár harmadszor. – Neked is.

-          Szia. – köszönt el és már távozott is.

Becsuktam az ajtót és célba vettem az ágyat. Tekintetemmel a távirányítót kerestem. Ágyban vacsi tévé nélkül? Esélytelen. Megtaláltam az ágy másik oldalán lévő éjjeli szerkényen, így a tálcát óvatosan letéve átvetődtem érte. Kopogtak. Legjobbkor.

-          Jövök! – kiabáltam, miközben a törölköző lecsavarodott a hajamról.

Feltápászkodtam, felkaptam a törölközőt és törölgettem a hajamnak legalább a végét, hogy ne csöpögjön mindenhová.

-          Szia. – köszöntem újra Billnek ajtót nyitva, ügyetlenül leplezve meglepettségem.

-          Boldog szülinapot. Elfelejtettem az előbb.

-          Köszi. – toldottam meg még egyel mai köszönöm repertoáromat és zavaromban leejtettem a törölközőmet.

Bill egyből lehajolt érte és a kezembe adta. Ahogy összeért a kezünk már engedte is el.

-          Csak ennyit akartam. Akkor szia. – hagyott is újra magamra.

Felköszöntött. Visszajött, mert nem akarta, hogy abban a hitben éljek, hogy elfelejtette, vagy nem foglalkozik vele. Ezzel olyan vigyort csalt az arcomra, amitől enni is alig tudtam normálisan. Minden két falat között elvigyorogtam magam, nem kötött le a műsor a tévében, a tükörbe vigyorogva bambulva, megfeledkezve magamról szárítottam a hajam, majd bújtam ágyba.

Mivel anyunak megígértem, felhívtam. Egyfolytában dumáltam, elregélve a napomat neki. Rossz volt úgy lefeküdni, hogy ünneplés nélkül telt el a születésnapom. Reggel anyuék persze felköszöntöttek, de még egy pohár pezsgőt sem ihattam, mert utána levezettem ide Bécsbe.

Hirtelen minden fáradtság elszállt belőlem és magányos lettem. Itt fekszem egy szállodai szobában a születésnapomon és alvásra kényszerítve magam, unalmas műsorokat nézek.

Döntöttem. Nem kell nekem társaság ahhoz, hogy magamat ünnepeljem. Felöltöztem, magamhoz vettem a táskámat és bezártam magam mögött a szobám ajtaját. Lelifteztem a földszintre, a bárban kértem egy üveg félédes pezsgőt majd kisétáltam a szállodából. Szombat este van, zajlik a fiatalok élete ilyenkor még bőven a városban, úgyhogy senki nem nézhet magányos alkoholistának.

Épp a pezsgő dugótól megszabadításával küzdöttem, mikor egy kisebb társaság szólított le. Megkérdezték, hol hagytam az én társaságom többi részét, én pedig bevallottam, hogy egyelőre egyedül vagyok. Miután először megszólaltam, már levették, hogy német vagyok nem osztrák. Ez valamelyest visszavett a szimpatikusságomból számukra. De az egyik srác azért segítőkész maradt.

-          Add ide kinyitom neked. Persze cserébe osztozol velem rajta.

-          Majd inkább én. – jelent meg Bill és kivette a kezéből az üveget.

-          Csaj vagy te ehhez. – gúnyolta őt a srác sértett egójával.

-          Gyere menjünk. – szólt hozzám Bill, én pedig engedelmeskedve elindultam utána.

-          Ne már kislány! Nehogy lelépj a buzigyerekkel. Velem hidd el, nem leszel magányos reggelig.

Bill visszaindult, de megfogtam a karját.

-          Hagyd.

Nem tudtam igazán visszatartani őt, közelebb ment és megkérte a srácot udvariasan, hogy ismételje meg az előző pár mondatát. Ő pedig készségesen ismételte még nagyobb fennhangon.

Akkor jelent meg Tobi hirtelen a semmiből és hatalmasat lökött a már rögtön nem akkora szájú kötekedőn.

-          Menjetek be. – szólt ránk dühösen és ő ottmaradt még a kis bandával.

Mikor beértünk az ajtón Bill az aulában kibontotta a pezsgőmet, és a kezembe nyomta. Irtó dühös volt, rám se nézett, megindult a lift felé.

Nem szóltam utána, nem láttam értelmét. És nem is kellett. Amint megnyomta a hívógombot, megfordult és visszalépkedett hozzám.

-          Mégis mi a frászt kerestél ott kint?

-          Nem egyértelmű? – emeltem szemmagasságba az üveget.

-          Mit gondoltál? Egyedül egy másik ország sötét utcáin részegedsz le full idegenekkel?

-          Töltötted már egyedül a születésnapodat? Nem. Úgyhogy ne dumálj nekem erről, kérlek. – válaszoltam vissza neki és mivel láttam, hogy megérkezik a lift be is szálltam.

Megnyomtam az emeletem gombját, de mikor csukódott az ajtó Bill visszatartotta azt és beszállt.