86. rész. Csak a szám nagy.

A csapat egyik része, már késő délután hazaindult. Akiknek otthon volt dolga például. Én is fontolóra vettem, hogy nekiindulok rövidnek erős jóindulattal sem mondható utamra, de David úgy ült be mellém a hotel felé tartó kisbuszunkba, hogy megjegyezte:

-          Na ma koccinthatunk?

Én pedig azt válaszoltam.

-          Még szép!

Így egy zuhany és átöltözés után le is mentem az étterembe, ahol csatlakoztam a társasághoz egy nagy asztalnál. Kellemes vacsora volt. Lisa, aki ma délután oly készségesen magyarázta el a dolgok mibenlétét, most folytatta tovább. Segítőkész volt és nagyon kedves ő is. Még egy unszimpatikus taggal sem találkoztam. Persze Tomot leszámítva. De végülis ő önmagában nem egy bunkó jelenség. Ahogy látom, mindenki nagyon jól kijön vele. Más körülmények között lehet, velünk is más lenne.

-          Hát akkor boldog szülinapot! – szólt az asztal másik végéből David, amint tálcán megérkeztek a pezsgőink.

-          Köszönöm! – szóltam vissza emelt hangon, hogy lehetőleg meg is hallja.

Mindenkivel koccintottam, nagyon jól esett. Ma nem akartam egyedül meginni egy üveggel, tekintetbe véve, hogy holnap már korán reggel el akarok indulni hazafelé. Így lassan elkortyolgattam az első pohárral és az utántöltés után, már nem is kívántam a harmadik adagig eljutni. Szépen fogyatkoztunk rövid idő alatt négy főre. Tom, Bill, Georg és Viki. Klassz összeállítás.

-          Merre jártál délután? – érdeklődött Georg.

-          Sétáltam egy nagyot. Ezer éve nem jártam Bécsben.

-          Legközelebb szólhatnál. – reklamált megint Tom.

-          Jönnétek velem?

-          Jobb híján.

-          Ó köszi. Így majd sokkal szívesebben hívlak el magammal.

-          Holnap eljössz velünk? Mi is teszünk egy kis városlátogatást. – ajánlotta fel Bill valamivel kedvesebben.

-          Reggel már úgy terveztem, elindulok haza.

-          Na srácok, én lefekszem. – állt fel Georg. – Gondold meg a holnapot azért. – kacsintott rám. – És még egyszer boldog szülinapot.

-          Köszönöm. Jó éjt.

-          Jó éjt nektek is.

-          Ú én még nyomok egy desszertet. – csillant fel Tom szeme, amint meglátta a pincért a tálcáján gesztenyepürével lófrálni. – Ti kértek valamit?

-          Nem. – vágtuk rá egyszerre Billel.

-          Helyes. – állt fel Tom és elment.

-          Kössz, hogy nem köptél be Davidnak. – fordult egyből felém Bill.

-          Az én hibám volt, hogy kijöttél utánam.

-          Nem te hívtál.

-          Mindegy. David nem volt mérges, csak tájékoztatott, hogy működik a kimenő nálatok.

-          Jó hogy neked nincsenek erre vonatkozó szabályok.

-          Csak ha veletek együtt megyek valahova.

-          Tényleg nem jössz holnap? Csak mi négyen megyünk két óvóbácsival.

-          Hát nem tudom. Nem akarok befurakodni közétek.

-          Ne érezd magad kívülállónak. Ahhoz túl sokat leszünk együtt mostantól.

-          Őszinte leszek. Én még nem érzem ezt normálisnak.

-          Dolgozunk rajta, emlékszel?

-          Hogy ne emlékeznék.

-          Akkor kezdjünk bele.

-          Bocs a tegnapiért. – néztem rá kis szünet után.

-          Én is kicsit túlzásba vittem.

-          Nem tudom, mit mondanék, ha miattam verekedtél volna azzal a seggfejjel.

-          Ugyan. Csak a szám nagy. Láttam, hogy jön Tobi. – mosolygott iszonyú édesen, ezzel erőt adva nekem is, hogy normálisnak érezzem a mostani helyzetet.

-          Cseles.

-          Persze nem igazán tetszett a stílus, amit veled szemben használt.

-          Téged buzizott le.

-          És téged nézett könnyűvérűnek.

-          Az igaz.

-          Komolyan nem tudom mi ütött beléd. Tommal ültünk az ablakban és láttuk, hogy sétálgatsz egyedül egy üveggel a kezedben. Aztán láttuk, hogy egy társaság feléd indul az út másik oldaláról. Na akkor döntöttem úgy, hogy lemegyek.

-          Én sem tudom mi ütött belém. Kiment az álom a szememből és nem tudtam a seggemen maradni.

-          Hát végülis érthető. Szülinapod volt.

-          Hát a tavalyi sokkal eseménydúsabban telt.

-          És pedig? – érdeklődött őszintének tűnve.

-          Charles szokás szerint magára haragította Nessát. Aki egy alapos hiszti után lelépett otthonról. Mikor rájött, hogy szülinapom van, felhívott, én meg érte mentem. Addigra anyu és Charles is összevesztek. Nem egyeznek a nevelési elveik, hogy úgy mondjam. Így miután hazavittem Nessát és kibékítettem az apjával, anyuékat is békíthettem ki. Aztán meglepetésszerűen beállított Nia, akit sikerült gyorsan leépítenem, majd a pasija hívott, hogy lecsesszen, amiért nem voltam túl kedves. Úgyhogy Niával vitáztam még egy sort, hogy azért tudja merre hány méter és végül végre marad egy nyugodt perc, hogy fel tudjanak köszönteni anyuék. Charles elég béna ajándékot vett, amiből kiderült, hogy egyáltalán nem ismer és úgy tűnt, nem igyekeztem eléggé ezt leplezni. Úgyhogy neki rossz kedve volt, Nessa még duzzogott. Anyuval ketten pezsgőztünk hajnalig nyugiba végül.

-          Huh. – véleményezte ily módon, miután elhadartam a történetet.

-          Hát igen.

-          Ez sok kérdést felvet.

-          Csak nyugodtan.

-          Azt mondtad otthonról lépett le Nessa. Együtt laktok?

-          Igen. Másfél éve azt hiszem. Anyu és ő felmelegítették a kapcsolatukat. Charles elvált a feleségétől és hozzánk cuccolt. Nessa pedig egy hetet nálunk, egy hetet az anyjánál van.

-          És te mit szóltál? Mármint hogy vagytok ti most? Mert ahogy hallom, még mindig a nevén nevezed.

-          Próbálkozik. Én belementem, hogy odaköltözzön, de anyunak ez nem kis idejébe és energiájába telt. De láttam, hogy anyu milyen boldog újra. Úgyhogy nem volt más választásom. Charles jó fej és ki lehet vele jönni, de persze nem töltünk túl sok időt együtt. Sosem fogom apámnak tekinteni, és ezt már ő is kezdi feldolgozni szerintem.

-          És Nessa? Vele?

-          Őt imádom. Felnéz rám, én vagyok a nővére, akire hallgat, és akinek a tanácsát nem csak kikéri, él is vele. Ha nem vagyok otthon egy ideig, akkor telefonon rendszeresen beszélünk. Mindent elmond nekem.

-          Nem vagy már egyke.

-          Hát nem. Különös érzés, de már megszoktam.

-          És Nia?

-          Mi van vele?

-          Azt mondtad, beállított hozzád, de nem voltál túl kedves.

-          Ebbe nem biztos, hogy bele kéne mennünk.

-          Ezt hogy… - láttam rajta, hogy leesik neki.

-          Úgy. – bólogattam. – Annak a barátságnak vége. Ő próbálta helyrehozni, de én nem voltam vevő rá. Azért költöztem anno David lakásába. Nem akartam vele együtt lakni tovább azok után, amit tett.

Most azt láttam Bill arcán, hogy eddig ő még mindig nem száz százalékosan hitte el, hogy azt a blogot Nia írta, nem én.