93. rész. Kérdezz nyugodtan.

Hulla fáradtan, éhesen és nyűgösen értem vissza a szállodába. Már telefonon leadtam a kajarendelésem és úgy számítottam, hogy egy hosszú fürdő után köntösben fogok Nessával megkajálni a tévé előtt.

-          Szia! – köszöntem mikor beléptem a szobába. – Nessa! – kerestem, mivel nem jött válasz.

Körbenéztem az egész szobában, de nem volt sehol. Felhívtam telefonon, de az ott csörgött az ágyán. Nem akartam ezen idegeskedni és nem akartam újra én lenni a szenyó nővér, aki nem hagyja levegőhöz jutni, úgyhogy úgy döntöttem, nem zaklatom, majd visszajön.

Ahogy befeküdtem a kádba, már kopogtak is. Nem rémlett, hogy bezártam volna az ajtót. Ha valaki kopog, akkor az nem Nessa. Rajta kívül meg most per pillanat mindenki hagyjon békén. Még kétszer kopogott az illető, de tartottam magam a megállapodásomhoz.

Mikor fél óra múlva kimásztam a kádból, már megjött a vacsorám. Ahogy leültem az ágyra, megjött Nessa.

-          Hát te hol voltál?

-          Miért? Beárulsz apunak?

-          Mi van? Mi bajod?

-          Hogy mi bajom? Ne álszentkedj. Apu tudod hogy lehordott? Negyed órán át kiabált a telefonba.

-          Én csak anyuval beszéltem.

-          Hát kössz.

-          Nessa, tegnap ahogy viselkedtél már ne is haragudj pofátlanság volt. Elhoztalak magammal, elkértelek apádtól azzal a feltétellel, hogy vigyázok rád.

-          Mint egy hülye ovisra.

-          Pont ahogy viselkedsz. Megkértelek, hogy hagyd Tomot, ennek ellenére, ahogy nem figyeltem leléptél vele. Felhívtalak hogy ugyan hol vagy már egy idegen városban nélkülem éjszaka, erre lebasztál, hogy mit anyáskodok. Még jó hogy megbeszéltem anyuval. Az hogy ő úgy érezte, elmondja apádnak, az ő dolga. Kihasználtad, hogy jó fej vagyok és még egy rohadt köszönömöt sem tudtál kinyögni. Úgyhogy engem te ne kérj számon.

-          Elegem van, hogy mindenki kis tiniként bánik velem.

-          Mert az vagy. Én pedig a nővéred, akinek kötelessége vigyázni rád és példát statuálni.

-          Hát kössz, de ha ilyen vagy, nem kérek a nővérségedből.

-          Nem?

-          Nem.

-          Oké. Akkor holnap reggel mi is hazamegyünk.

-          Rendben.

-          Rendben. – vágtam rá majd mit sem törődve vele bekapcsoltam a tévét és nekiláttam végre vacsorázni.

Nessa lefeküdt az ágyába, elfordult és aludt. Vagy csak úgy tett, nem tudom. És nem is nagyon érdekel. Nagyon felidegesített.

A telefonom csörögni kezdett, ami jelen idegállapotomban nem volt célszerű. Bill volt az. Na vele nem akartam beszélni.

-          Igen? – szóltam bele.

-          Szia. Alszol már?

-          Bill. Beszélek veled telefonon. Úgy tűnik, mintha aludnék?

-          Baj van?

-          Miért hívtál? – tereltem.

-          Kerestelek már, de nem nyitottál ajtót.

-          Fürödtem.

-          Értem. Gondoltam megkérdem nincs-e kedvetek átjönni Tom szobájába. Berakunk egy filmet, összeeszünk mindent az étlapról és elleszünk.

-          Kössz nem. Nessa már lefeküdt és amint le tudtam foglalni a jegyeket holnapra, én is azt teszem.

-          Holnapra?

-          Igen.

-          Jöttök ti is haza?

-          Nagyon úgy fest.

-          Akarsz beszélgetni?

-          Most nem. Jó szórakozást.

-          Hát jó. Akkor jó éjt.

-          Nektek is. Szia. – tettem le.

Felhúzott a reménytelenség is. Nem emlékezett arra a hülye csókra és ez minden életkedvem elvette mára. Erre jött az abnormális húgom, úgyhogy mára elég mindenkiből.

-          Menj át, ha gondolod. – vetettem oda Nessának.

-          Hova?

-          Tomékhoz. Szobabuli van, velük úgyis jobban érzed magad.

-          Az igaz. – kelt ki az ágyból. – Jó éjt. – szólt oda flegmán és már ki is ment az ajtón.

Gyorsan átért Tom szobájába.

-          Hát te? – nyitott ajtót neki Tom.

-          Gondoltam én átjövök. Ha nem zavarok.

Tom hátranézett az ágyon ücsörgő Billre, aki bólintott egyet.

-          Dehogy zavarsz. – tárta ki Nessának az ajtót.

-          Többiek?

-          Álbuli volt.

-          Az milyen?

-          Gondoltam, ha így hívom át Vikit, akkor igent mond.

-          És kettesbe lettetek volna?

-          Az volt a terv. – mutatott a szoba közepén lévő két személyre megterített asztalra.

-          Szóval mentek ti is haza holnap? – érdeklődött Tom.

-          Igen. Szar kedve van.

-          Érthető.

-          Miért is?

-          Csókolóztunk. – felelt az értetlen arckifejezésre Bill.

-          Nee.

-          Aztán lehányta. – vigyorgott Tom.

-          Hagyd már ezt abba!

-          Akkor azért ilyen. Már este is láttam, hogy nagyon ki van, de azt hittem miattam.

-          Most ezt fogják játszani. – oktatta őt Tom. – Viki ki van, hogy Bill nem emlékszik a fantasztikus mindent elsöprő csókra. Bill álbulival próbálkozik, Viki nem jön el. Bill megsértődik és feladja. Viki már ugye az elfelejtett csóknál feladta. Húzzák halasztják, én meg már jobban ki vagyok, mint ők.

-          Na jó. Ez nem az én dolgom. A nővérem amúgy is egy idióta. Megyek, lefekszem.

-          Ne. Maradj. – marasztalta őt Bill.

-          Kell még infó Vikiről. – magyarázta Bill kedvességét Tom.

-          Hülye.

-          Miért, nem így van?

-          Én szívesen válaszolok mindenre. Legalább addig Viki elalszik, míg itt vagyok, és nem kell beszélnem vele.

-          Ennyire szar a helyzet?

-          Holnap hazamegyünk. Szerinted?

-          Majd kibékültök.

-          Mindegy. – ült le. – Na kérdezz.

-          Hogy telt az a három év, míg nem találkoztunk. Mármint mesélt rólam? Volt barátja, valakije?