Tőlem még nem búcsúztál el..

Egy feketehajú lány éppen az üvegéből itta ki az utolsó csepp vizet is. Sminkje már kissé lefolyt az arcán, izzadt volt már. Mosolyogva emelte tekintetét a szöszke fiúra. Rákacsintott a dobosra, majd a színpad felé fordult. Lehajtott fejjel az elejére sétált, miközben rátapadt ruháját igazgatta. A hangja elcsuklott, és szinte suttogta a szavakat.
-Mindenkinek az életéből hiányzik valaki, egy ember, akit nagyon-nagyon szeretett.
Könnyes szemmel ült le a színpad elejére, miközben mindenfelé kis fények gyúltak, öngyújtók formájában. A csarnokban síri csend honolt, csak a lány szavait és a zongora hangját lehetett hallani.

-Nekem is hiányzik egy. Az Ő szeretete ihlette ezt a dalt. Hiányzol!

Mélyet sóhajtott, majd újra a szájához emelte a mikrofont, és kissé remegő hanggal szólaltak föl az első szavak.
-volt egy angyal, itt élt köztünk, óvott, féltett, felnevelt, boldogságban éltünk együtt, békességben, szelíden.
A lány agya teljesen kikapcsolt és csak a régi időre gondolt. Csukott szemmel énekelte a dalt. Lelki szemei előtt látta, ahogy még kisgyermekként együtt játszottak a Barbie babákkal. Apró mosoly futott át az arcán, ahogy az újabb sorba kezdett.
-Mikor sírtam, Ő vígasztalt, és a bánat tovaszállt, Isten mondd meg, miért pont engem hagyott így el a Mamám!?
Kisebb könnycsepp buggyant ki, már így is vörös szeméből. Lassan folydogált, miközben csíkot húzott maga után a lány hófehér arcán.

Újabb kép ugrott be az agyában. Fekete ruhás emberek állták körbe a szintén fekete márványtömböt. Ő is feketében volt. Hosszú hajával lágyan játszadozott a nyári szél. Szemeiből patakzottak a könnyek és kezében egy sárga rózsát tartott, édesanyja kedvenc virágát.
-Gyerek voltam, fel sem foghattam, mennyit jelentettél nekem, mikor elmentél egy borús reggelen.

Sírós hangon kezdett bele a refrénbe, miközben észre sem vette, hogy a bandatagok mind köré gyűltek és átölelték őt.
-Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még!
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
Tudom, látsz engem és hallod ezt a dalt!

Újra a régi képek úsztak a szeme elé, miközben átölelte a szőke srácot. Így 25 évesen, egy híres banda énekese és frontembereként mindene megvolt, csak egy ember hiányzott az életéből. A hosszú vörös haj, a macska zöld szemek és a szintén hófehér arc tulajdonosa.
-Felnőtt fejjel gondolok rád, ha egy csillag felragyog. Előttem vagy látlak téged, ahogy fentről mosolyogsz.
Kinyitotta gyönyörű zöld szemeit, majd mosolyogva nézett körbe a rajongóknak, miközben párnak megérintette a kezét.
-de az élet meg nem állhat szomorúan is menni kell, bízom benne majd még látlak, de addig így búcsúzom el!

És valóban az élet ment tovább. Csak még mindig nem értette meg, mért pont őt??
-Gyerek voltam, fel sem foghattam, mennyit jelentettél nekem, mikor elmentél egy borús reggelen.
A szőke srác letörölte azt a kósza könnycseppet, ami még a szeme sarkában ült. A lány már boldogan mosolyogva kezdett bele újra a refrénbe.
-Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még!
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
tudom látsz engem és hallod ezt a dalt!

Híres volt, boldog volt, megkapott mindent amire vágyott. Az emberek imádták, több százezer rajongójuk volt, és a koncertek fergetegesek voltak, imádta amit csinált. Imádta a munkáját, imádta az éneklést, imádta a szőke srácot a dobok mögül, és imádta az édesanyját is.
- A hangod bennem örökre él!
Most is hallom még az esti meséd!
Ha itt lennél büszke lennél, hogy akit neveltél mennyit elért.
Tekints le Rám!

Újra látni akarta az őrületes hangulatot, azt ahogy több ezren vele együtt éneklik a dalokat. Látni akarta a fényeket, a fényképezőket, a vakukat, a díjakat. Újra érezni akarta a lendületet, amit mindig érzett. Mosolyogva állt föl a színpad elejéről, a többiek már rég visszamentek a helyükre. Visszasétált a dob elé, miközben a két gitáros is mellé állt. Fölnézett a plafonra, majd könnyben izzó szemekkel énekelte a dal utolsó refrénét, miközben érezte édesanyja óvó tekintetét.  

Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még!
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
tudom látsz engem és hallod ezt a dalt....!

THE END