94. rész. Én itt vagyok neked.

-          Pasik akadtak. Próbálkozók. De nem járt senkivel, nem is randizott. Mikor otthon volt bulizni sem ment a barátaival. Ugye Nessával másfél évig szóba se állt. Még most sem maximális a kapcsolatuk, csak úgy megvannak egymás mellett, ha találkoznak.

-          Nem volt három évig senkije?

-          Nem.

-          Miért neked volt? – kérdezte vissza gúnyosan Tom.

-          És rólam beszélt?

-          Mikor szakítottatok és ő beteg lett hazajött. Mikor visszaköltözött David lakásába, nagyon sokat járt haza. Sokáig nem beszélt kettőtökről, fogalmam nem volt mi történt. De még akkor nem is voltunk olyan kapcsolatban. Úgy egy éve vagyunk így el, mióta hozzájuk költöztünk apuval. Azt hiszem első este mikor ketten ücsörögtünk a kertben, akkor mondta el mi is volt valójában. Emlékszem meg is lepődtem, hogy még másfél év után is elsírta magát.

-          Nem voltam hajlandó meghallgatni.

-          Ezt ő megértette. Mindig azt mondta, ő se hallgatta volna meg a te helyedben. Azért adta fel egyrészt, mert Tom csesztette. – nézett szemrehányóan Tomra. – És azért, mert gondolta, te majd így könnyebben zárod le.

-          Hát ez nem jött össze. – jegyezte meg Tom.

-          De ha téged még mindig érdekel Viki, még mindig vele akarsz lenni és meg is bocsátottál, akkor miért nem vagytok együtt?

-          Nem tudnám megmagyarázni. Félek. Mégis csak megtörtént, ami történt. Kétszer voltunk együtt, először én tettem tönkre az életét, aztán ő az enyémet. Ilyen múlttal hogy tudnák együtt lenni? És meddig tartana ezúttal? Vágjunk bele a bizonytalanba, hogy harmadszor is összetörjük egymás szívét és újra három évig kínlódjunk?

-          De bármilyen kapcsolatba belevágsz, a bizonytalanba vágsz bele. Sosem tudod előre, meddig tart és milyen lesz együtt.

-          Ez igaz.

-          És ti már tudjátok milyen együtt.

-          De azt is, milyen külön.

-          El kell dönteni megéri-e. Megéri-e bizonytalan ideig kapcsolatot kezdeni még akkor is, ha újra szakítotok, és sokáig szenvedtek utána.

-          Te hány éves is vagy? – nézett rá kérdően Tom.

-          Érettebb vagyok a koromnál. – húzta ki magát húgom büszkén.

-          Az külsőleg is látszik. – udvarolt Tom nyelvével a piercingjét birizgálva.

-          Most egyébként mi a terv? – hagyta őt most figyelmen kívül és újra Billhez beszélt.

-          Hogy érted?

-          Megfűzted, hogy legyetek barátok és vállalja el a munkát. Elviszed kajálni, mikor rosszul van, törődsz vele. Megcsókolod, aztán át akarod csábítani egy kétszemélyes vacsira magadhoz.

-          A barátkozással az volt a terv, hogy meglássam, ő mit érez és megtudjam, én mit érzek valójában.

-          De most fogalmad sincs, ő mit érez.

-          És ez kikészít. Mikor nem foglalkozom vele, nem jön oda hozzám magától. Mikor foglalkozom vele, nyílt és őszinte, barátkozik velem?

-          Ma arra számítottál, hogy ahogy áthívod, ő már ugrik is, hogy veled lehessen

-          Nem lett volna rossz.

-          És ha adnál neki teret?

-          Ezt hogy érted? Háromévnyi időnk volt egymás nélkül.

-          De addig nem találkoztatok, ezt ne feledd.

-          Ez rohadt bonyolult már az én felfogásomhoz képest. – csatlakozott Tom a beszélgetésbe. – Menj át, mond meg mit akarsz, kérdezd meg ő mit akar és ennyi.

-          Tudom, hogy én a szemetekben Viki pici hugicája vagyok, akit elcipelt magával Rómába. De nálam jobban szerintem senki nem tudja, milyen nehéz időszakon van túl és milyen nehéz volt neki elvállalni ezt a munkát úgy, hogy ő azt hitte, te még mindig a hátad közepére kívánod őt. Az az üzenet, amit írtál neki, még mindig meg van. Szinte minden nap elolvassa és stuffolja magát. Rábeszéli magát, hogy mennyire gusztustalan dolgot tett veled és nem érdemel bocsánatot. Ő ezért barátkozik veled. Nem tudom, mit akar, nem tudom neki, hogy lenne a legjobb. De azt tudom, hogy a tegnapi buliba egyáltalán nem akart elmenni velem. Akármennyire megígérte apunak és akármennyire féltett engem, egy dologgal tudtam rávenni. Azzal, hogy veled lehet.

-          Én meg megcsókoltam és azt hiszi, nem emlékszem rá.

-          Na jó én megyek.

-          Hova?

-          Vele kell lennem. – mosolyodta el magát.

-          Ennyit arról, hogy nem fogtok kibékülni. – mosolygott rá kedvesen Tom is.

-          Jó utat hazafelé srácok. Jó volt veletek találkozni és remélem Bill, tudtam segíteni.

-          Én is. Köszönöm.

-          Na sziasztok.

Felállt és kiment a szobájukból sietve át hozzám. Én már húsz perce az alvással próbálkoztam. Hallottam, mikor bejött az ajtón. Lábujjhegyen tipegett hozzám, lefeküdt a hátam mögé és átölelt.

-          Szeretlek. – suttogta.

Kövér könnycseppek gurultak le az arcomon és hagytak egyre növő foltokat a párnámon.

-          Ugye nem vetted meg a repjegyeket?

Én csak bólogattam. Nemet.

-          Szerintem minden rendben lesz.

-          Tovább kell lépnem. – szipogtam.

-          Én itt vagyok neked, bármit teszel.

-          Szeretlek hugi. – kulcsoltam át kezét a kezemmel.

Tudtam, hogy a srácok reggel kilenckor indulnak a reptérre, így addig eszem ágában nem volt elhagyni a szobánkat. David felhívott és megkérdezte, itt rendben lesz-e minden. Ő szolt már, hogy mi még szerdáig maradunk, így azzal nem lesz gondunk. Mikor elköszönt, tudatosította bennem, hogy idén már nem találkozunk. Legalábbis nem megyünk már sehova. Rám lesz szükség, és akkor majd felveszi velem a kapcsolatot. Valamiért azt éreztem a hangjában, hogy meg akar nyugtatni afelől, hogy nem kell már találkoznom idén a srácokkal. Leginkább Billel.

Örültem. Nem tudtam, hány ilyen találkát, hosszú hétvégét bírnék még ki ép ésszel a közelében. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz, de már tudtam, mi az egyetlen lehetőségem a túlélésre.

A hétfő még nem telt túl felszabadultam. Megkérdeztem Nessát, mi volt, mikor átment és miért nem maradt sokáig. Azt felelte, beszélgetett picit a srácokkal, aztán rájött, hogy nem hagyhat egyedül, mert mégis csak velem jött ide, így elköszönt és vissza is jött hozzám.

Kedden már nagyon egymásra hangolódtunk újra. Egy kis kávézóba ültünk be reggelizni, és tervezgettük, hova akarunk eljutni még ma. Az ablakon át néztük a helyesebbnél helyesebb tipikus olasz pasikat. Még osztályoztuk is őket és egy kettő erősen verte a tízest. Nem is emlékszem mikor néztem meg utoljára egy srácot női szemmel. Átfutott az agyamon mennyi helyes pasival találkoztam az elmúlt három évben, mennyi lehetőséget szalasztottam el. Eszembe jutott az is, hogy talán mára már boldog párkapcsolatban, kiegyensúlyozottan és stresszmentesen élhetném az életem.

Rossz volt szerdán hazaindulni. Nagyon nem akaródzott összepakolni és kimenni a reptérre. Még legalább egy hetet simán ellettünk volna Charles hitelkártyájával. Mindegy. Azért így sem panaszkodhatunk. Még ajándékot is viszünk magunkkal.

Mikor megérkeztünk Charles már nem volt dühös. Persze Nessa nem tudta, hogy miért. Elbeszélgettem Charlesszal és megkértem, hagyja feledésbe merülni Nessa kis afférját. Elmagyaráztam, hogy én vittem túlzásba az aggódást és szentül állítottam, hogy az ő pici lánya már megbízható felnőtt nővé érett, aki tudja mi a jó neki. És megkértem, ha azt akarja, ahogy a lánya és én köztem jó kapcsolat legyen, ami kölcsönös bizalmon alapul, akkor hagyja kettőnkre ezt az ügyet, ne avatkozzon bele ezúttal. Hagyja rám. Így is tett, amit én egy hálás mosollyal nyugtáztam. Még meg is öleltem, mikor hazaértünk, ami nálunk ritkaságszámba megy. Valahogy az ő karjai közt nem érezek biztonságot, megnyugvást. Még mindig idegenkedek és attól tartok ez már nem fog változni. Tudom, hogy ez csak és kizárólag rajtam múlik, de én ilyen vagyok. Nem változok, nem akarok változni.