95. rész. Majd én felhívom.

Már első este halálra untam otthon magam. Bennem volt a mehetnék. De nem tudtam, mit kezdjek magammal. Otthon Dortmundban kutassam fel elhanyagolt barátaimat vagy menjek vissza Hannoverbe a saját lakásomba és ott várjam David telefonját a munkával kapcsolatban. Egy sms alapján jutottam döntésre.

„Szia! Itt vagyunk a stúdióban. Te otthon vagy? Ha erre jársz, hívj fel. Most mondta David, hogy idén már közös munkánk nem lesz. Puszi. Bill”

Na emiatt határoztam az itthon maradás mellett. Nia is felhívott közvetlen ezután, hogy hazajött a téli szünetre, úgyhogy összefuthatnék vele, Adammel és a régi bandával.

Két alkalommal hívott fel David és mindkétszer örömmel keltem útra, hogy találkozzak és dolgozzak vele.

Igaza volt abban, amit még anno mondott. Az emberek érdeklődtek irántam. Találkoztunk neten olyan képpel, amin vonulok a banda előtt, mögött, mellett. Ki ez a lány? Új lány a fiúk körül? Melyikük barátnője? És ehhez hasonló kérdések jelentek meg a képek felett. David egy interjúban közölte mellékesen, hogy új sajtósa van a csapatnak Viktoria Müller személyében, aki mellesleg jó pár képen látszik is a fiúk társaságában. Ezzel el is volt intézve. Nagy megnyugvással töltötte el a fanokat, hogy egyikükhöz sem tartozom. És engem is. Valamiért felszabadultnak éreztem magam. Ez a másfél hónap nélküle sokat segített a felejtésben. Ami nem sikerült három év alatt ugye. De most más. Más szemszögből nézem a dolgokat. Az sms-re természetesen azért válaszoltam még aznap este.

„Szia. Idén már Dortmundban maradok, de nektek jó stúdiózást, várom a lemezt. És kellemes ünnepeket, ha addig nem találkoznánk. Viki”

Jó ez a kellemes ünnepeket duma a végére talán kicsit sok volt, de mindegy. Elküldtem.

Hiányzott, rossz volt nem hallani róla, nem beszélni vele, de tudtam azt is, hogy annál a csóknál több sosem fog már történni. Hisz arra sem emlékszik.

Egész jól telt az év utolsó másfél hónapja. Újra önmagamnak éreztem magam. Újra volt kedvem mindenhez. Magamhoz. Vásárolgattam, a barátaimmal lógtam és már nem is írtam tovább. Lezártam a Billről szóló kis „élménybeszámolóm” írását. És töröltem az sms-t. Még egyszer utoljára elolvastam. Még utoljára levontam a következtetéseket. Adott volna még egy esélyt, csak türelmet kért. Annak már több éve. Nem kaptam új esélyt, nem lettünk újra egy pár. Felnőtt nő vagyok és már nem tizennyolc éves. Nem akarok többé egyedül lenni és várni magányosan egy olyan kapcsolatra, aminek már hosszú évek óta vége van. Nem szándékozom bárokban ismerkedni és megjátszani magam. Nem. Attól elszoktam. De ha végre jön egy új lehetőség, nem fogom kihagyni. Nem hagyhatom ki. Anyu is ezt tanácsolta és ő nekem az az ember, akinek megfogadom a tanácsait nyugodt szívvel.

A régi osztálytársakkal mentünk el bulizni karácsony előtti hétvégén, mikor elhatározásom óta az első srác próbált felszedni. Persze a kezdeti lelkesedés hamar elmúlt. Válogatós lettem. Nagyon válogatós. Pont mint azelőtt. Bill előtt. Sőt mostmár egy újabb ellenérv csatlakozott a kialakultak mellé. Ne legyen olyan, mint Bill. Tehát ne legyen hiú, metroszexuális, barátnőnek is jó pasi. Barátnőim jókat röhögtek rajtam, mikor felsoroltam okaimat a srác ellen. Mind azt mondták, neked csak Bill az, aki totálisan megfelel. Először ezen meg is sértődtem. Aztán úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Be kell bizonyítanom nekik az ellenkezőjét. De rájöttem, hogy előbb magamnak kell bizonyítanom. Mikor a srácnak adtam egy esélyt és meghívattam magam egy koktélra, még tényleg lelkes voltam. Hagytam, hogy ő irányítson, hogy kérdezősködjön, hogy meg akarjon ismerni. Sőt még én is érdeklődő voltam. Kérdeztem őt önmagáról, érdeklődési köréről és akármennyire felálltam volna, hogy hátat fordítva elsétáljak, nem tettem. Tudtam, hogy barátnőim minket figyelnek, és fogadásokat kötnek meddig bírom még egy asztalnál ezzel az egyáltalán nem hozzám illő sráccal.

Mikor megkérdezte, hazakísérhet-e, egyből, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy köszönöm nem. Ebből egyenesen következett, hogy a számomat sem adtam meg neki. Sértve éreztem magam, hogy az első randi után már ágynak akar dönteni. Én nem vagyok olyan. Sőt még igazából azt sem tudom, milyen vagyok. Szörnyű érzés rádöbbenni, mennyi idő telt el egy srác mellett. Ez a gondolat nem hagy nyugodni. Elég idős vagyok már egy komoly kapcsolathoz mégis leragadok egy kapcsolatnak egyáltalán nem nevezhető érzelmi kötődésnél. Egész éjjel az járt a fejemben, mennyi mindenben eltért a srác Billtől és mennyi mindenben hasonlított. A barátnőim nevetése zengett a fülemben, ahogy gúnyolódnak rajtam

A Karácsony iszonyú hamar eljött. Egy hétig kutattam megfelelő ajándékok után. Azt szerettem volna, ha idén Charlest is meg tudom lepni valami jó ajándékkal. Ez eddig ugyanis nem nagyon sikerült. Anyunak és Nessának sok mindent vettem, nem apróztam el. Ami megtetszett, már csomagoltattam is be.

David szokásához hűen illedelmes és kedves volt. Már korán reggel kis karácsonyi köszöntő versikével ébresztett, amit sms-ben fogalmazott meg.

Eszembe jutott Bill. Az, hogy milyen boldog lehet most otthon a szüleivel és Tommal. Végre otthon van, ahol csak önmaga lehet és őszinte szeretet veszi körül. Kijár neki az a boldogság. Úgy döntöttem elég idő telt már el ahhoz, hogy hátsó szándék nélkül írjak neki egy üzenetet.

„Nagyon Boldog Karácsonyt Neked! Remélem kellemesen telnek az otthon töltött napok és mindent megkapsz, amit megérdemelsz és amire vágysz! Puszi, Viki”

-          Ezt nézd. – mutatta bátyjának Bill, mikor megkapta. – Másfél hónapja nem is adott életjelet magáról, most meg ezt írta.

-          Ez kedves.

-          De most mit válaszoljak?

-          Az igazat. Hogy ő az, amire vágysz.

-          Eddig egy tanácsod sem vált be. Hagyjam őt békén, majd rájön, hogy mit akar, és majd ő kezdeményez. Ennek már másfél hónapja és most is csak azért írt, mert karácsony van.

-          Miért?? Nekem nem írt.

-          Tom. – nézett rá mérgesen. – Vegyél komolyan.

-          Oké. Írd neki, hogy boldog karácsonyt és új évet. Ezen majd elgondolkodik, hogy te sem akarsz vele találkozni már idén.

-          És akkor?

-          Jaj mit tudom én?

-          Hát kössz.

-          Hívd fel.

-          Minek?

-          Hogy halld a hangján, mit érez.

-          És akkor?

-          Nem jutok el sosem a második gondolatig, ha nem vetted volna észre. Én csak elindítalak a kezdeti gondolattal, a többi a te dolgod.

-          Veled is csak többen vagyok.

-          Én felhívom. – kapta ki Bill kezéből a mobilt.

-          Mi van? Ne! – próbálta el venni tőle.

-          Szia. – szólt bele végül.

-          Szia. – üdvözöltem. – Tom?

-          Aha. Megkaptuk az üzeneted.

-          Megkaptátok? Ez jól hangzik.

-          Gondolom nekem nem akartál írni.

-          Boldog Karácsonyt Tom.

-          Köszi. Neked is. És mi újság?

-          Hogyhogy?

-          Hogy telnek az ünnepek? Mit csinálsz szilveszterkor?

-          Még nem tudom. De akad program bőven. Nem unatkozom.

-          Ó pasi is van a dologban?

-          Ez nem rád tartozik szerintem.

-          Az nálam sosem számít, ezt már tudhatnád.

-          És Bill? Neki írtam és az ő telefonjáról hívtál vissza.

-          Ja ő? Hát el van, köszi. Ismerkedik, bulizgat. Vissza akart írni, csak lecsaptam a mobiljára.

-          Oké. Ti tudjátok.

-          És nem jöttök Magdeburgba valamikor?

-          De. A héten valamelyik nap megyünk anyum anyuját meglátogatni.

-          Na, akkor összefuthatnánk.

-          Nem bulizni megyek. Családi ebéd és már jövünk is vissza.

-          Szóval nem akarsz találkozni velünk.

-          Na jó. Felhívlak titeket, ha ott vagyok, és ha ráértek összefuthatunk.

-          Ez jobban hangzik.

-          Na mennem kell Tom. Örültem.

-          Rendben. Én is. Bill puszil.

-          Köszi. Szia. – tettem is le.