96. rész. Én is szeretlek téged…

-          Na hamarosan láthatod.

-          Rólam kérdezett? És te azt mondtad, hogy ismerkedek?

-          Aha.

-          Miért is?

-          Taktika öcsém, taktika. Ő is azt mondta, hogy nem köti az orromra, van-e pasija.

-          Nessával kéne beszélni.

-          Nem beszéltél még eleget vele?

-          Na jó, hagyjuk. Szóval mikor jön ide?

-          Elvileg a héten. De nem nagyon akarta magától bedobni, hogy találkozzunk.

-          Te meg ráerőltetted magunkat.

-          Úgy valahogy. De nem mindegy hogy intézem el, hogy végre találkozzatok? A lényeg, hogy fogtok.

-          Na jó, ebből elég. Már magamat unom. Lépnem kell, mert így nem tartunk semerre.

-          És mi a lépés? Feladod, vagy végre cselekszel?

Idén nem csak én vettem végre használható ajándékot Charlesnak. Úgy tűnik szintet léptünk. Egy a jelenleginél modernebb laptopot kaptam tőle. Lila színű és a nevem gyönyörű betűkkel van felfestve a fedlapjára. Fantasztikusan néz ki. Nagyon meglepett és hálás voltam.

Nagyon jól telt a Karácsony. Idén először együtt látogattuk meg Charles szüleit. Én most találkoztam velük először. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy ők a nagyszüleim. Kellemetlenül éreztem magam hirtelen előttük, mikor Charlest nem apunak szólítottam. De őket sem akartam mamának és papának hívni. Nem jött a számra. Ahhoz érzelmi kötődés kell. Egyébként kellemes társaság voltak. Jól szituált, kedves emberek, akik nemet mondanak az öregedésre és fiatalosan élnek, fiatalos témákban vannak otthon.

Nem sokat voltunk náluk, már vittük is Nessát az anyjához. Oda természetesen nem mentünk be. Elköszöntünk és otthagytuk a ház előtt. Charles és Nessa anyja nem ápolnak túl jó viszonyt az elválásuk óta. Ez persze nem is csoda, viszont Nessa nagyon jól viseli. Ha én nem lennék neki anyunál, talán nem így lenne. Viszont így egészséges keretek között lezajlott minden.

Hármasban maradtunk hát karácsony utolsó napjára és egy étteremben vacsorázva nosztalgiáztunk az elmúlt egy évről. Charles valamiért nagyon érdeklődő volt a magánéletemet illetően. Főleg Billre volt kíváncsi. Még nem találkozott vele, de elmondása szerint, ahogy ő a tévében látta Billt, úgy gondolja külsőleg illik hozzám. Ennél a mondatánál anyu megbökte, amit kiszúrtam éles szememmel.

-          Ne haragudj. – sajnálkozott egyből Charles.

-          Semmi gond. Túl vagyok rajta.

Azért hazafelé a kocsiban volt időm elmélkedni és merengeni. Akkor helyesbítettem kijelentésem magamban: Túl leszek rajta… Túl kell lennem rajta…

Nagyon elgondolkodtam, hogy menjek-e a nagyihoz Magdeburgba. Persze nagyi nagyon megsértődne, ha kihagynám, így ez némileg megnehezíti a helyzetem. De vajon megtehetem azt, hogy ha ott vagyok, nem hívom fel Billéket, ahogy azt megígértem? Megtehetném azt, hogy a nagyimhoz meghívom őket, hogy ne maradjak velük hármasban, esetleg Billel kettesben? Nem lenne az túl félreérthető, hogy bemutatom őket a családom többi tagjának?

Anyu tanácsa az ügyben egész egyszerű volt. Ha azt akarom, hogy Bill érezze, túl vagyok rajta, akkor nem szabad mentegetőznöm. Ha már megígértem a nagyinak el kell mennem hozzá és ha már megígértem Tomnak, fel kell hívnom őket és találkoznom kell velük.

Nessa két napot töltött az édesanyjával. Nagyon jó kedvvel tért haza hozzánk, azt sejtetve, hogy velünk jobban érzi magát. Az anyjának új párja van, akivel annyira nem jön ki jól sajnos. Azért ezt meg tudom érteni.

Döntöttem. Ahogy odaértünk a nagyimhoz, már tárcsáztam is Bill számát. Még ki se csörgött, mikor letettem és inkább Tom számára nyomtam rá. Aztán azt is kinyomtam csörrenés előtt és kicsit átgondoltam. Ha Tomot hívom, az iszonyú átlátszó lenne. Így újra a ’b’ betűhöz lépkedtem és Bill nevére nyomtam hívást kezdeményezve.

-          Szia. – vette fel hirtelen.

-          Szia. Ez gyors volt.

-          Pont nyomkodtam. Mi újság?

-          Itt vagyok Magdeburgban.

-          Hogyhogy? – ez a kérdése furcsán átlátszónak tűnt.

Tudta, hogy jövök majd, és miért jövök. Ezért a kérdése már önmagában meglepő volt. De ami még inkább gyanús volt, az a hanglejtése. Azt hallottam ki belőle, mintha őt annyira nem is lepné meg, hogy itt vagyok.

-          A nagyimhoz jöttünk. Ti itthon vagytok?

-          Persze.

-          Ha gondoljátok, összefuthatnánk. Biztos tudtok pár jó helyet a környéken, ahova beülhetnénk egy rövid időre beszélgetni. Rég találkoztunk és hát mégiscsak munkatársak vagyunk.

-          Hú hát ez nagyon jól hangzik, de elég sűrű a program. David beütemezett néhány progit. Nem hagy nyugodni minket még itthon sem.

-          Ó értem. Hát én megpróbáltam azért. Igazából Tom mondta, nem magamtól találtam ám ki.

-          Igen, tudom. Aranyos vagy. Meddig maradtok?

-          Holnap megyünk vissza valamikor délután szerintem.

-          Amint lesz idő, felhívlak, rendben?

-          Figyelj, nem muszáj ám. Dolgozzatok csak.

-          Na jó. Épp hív David, átveszem őt, ha nem baj.

-          Dehogy. Akkor szia.

-          Szia. És örülök, hogy hallottam a hangod.

-          Úgy szintén.

-          Szia. – tette is le.

Mondhatni megúsztam a találkozót. Viszont ez kis csalódásként ért. Mármár akartam találkozni vele.

-          Na? – kérdezősködött egyből Nessa.

-          Mi na?

-          Nem találkoztok?

-          Nem.

-          Ne már. Akkor mit csinálunk este?

-          Mi ez a többes szám?

-          Nyilván engem is vittél volna. Vagy hármasban dumcsizgattál volna velük?

-          Na jó mindegy. Elmegyünk ketten valahova. Azért ismerek pár elég jó helyet. Megmutatom neked a sulimat, és mellette van egy barátságos kis kávézó. Meghívlak valami finom alkoholmentes koktélra.

-          Ahogy betöltöm a tizennyolcat elsőként a te orrod alá fogom dörgölni, hogy már felnőtt vagyok és azt iszom, amit csak akarok.

-          A tizennyolcadik szülinapodat Amerikában fogjuk tartani, ahol még három évet kell várnod az első alkoholos italodra hugi.

-          Én is szeretlek téged.

-          Tudom.

-          Lányok! – hallottuk a másik szobából nagymamám hangját. – Gyertek.

A nagyi egy tündér. Még mindig ki kell mennünk a nappaliból, hogy a fa alá dugdossa ajándékainkat. Tudja jól, hogy kinőttünk már ebből, tudja jól, hogy nem hiszünk a jézuskában, de ő akkor is tartja magát ehhez a szokáshoz. És nekem nem esik nehezemre belemenni, mert az a mosoly, amit az arcára varázsol ez a rituálé, mindent megér.