97. rész. Dorah.

Bill egész nap nem hívott. Gondoltam ez azért van, mert nem tudott időt szorítani rám. Mindegy. Majd máskor. Estig különben is elvoltunk a mamáékkal. Különös kapcsolat fűzi őt is Charleshoz. Az ő lányát hagyta el terhesen. Így nem is csoda, szívja a vérét, beszólogat neki. Persze anyu kedvéért rendes vele és ezeket csak amolyan komolytalan csipkelődésként szúrja be egy-egy alkalmas pillanatban.

Este viszont jól meg érdemelt koktéljainkat mentünk elfogyasztani. A nagyi házától úgy negyed óra séta volt a suli. Megmutogattam Nessának a környéket, aztán az én iskolámat. A hatalmas fa is ott álldogált még, amelyik alatt üldögéltem magányosan, míg mindenki utált.

-          Itt láttad meg először Billt?

-          Igen. – feleltem meglepetten. – Itt szólított meg. Épp egy anyu által csomagolt vajas-lekváros szendvicset bontogattam. – emlékeztem vissza.

-          Mit mondott először?

-          Szia, Bill vagyok. Mi még nem ismerjük egymást. – ismételtem az évekkel ezelőtt elhangzottakat.

-          És te?

-          Ó én az életben maradásért küzdöttem és próbáltam ezt leplezni. – mosolyodtam el magam. – Nem mertem vigyorogni, mert tudtam, hogy a fogszabályzóm telis tele a reggelimmel. Így csak bólogattam, ő pedig nevetett.

-          Durva, hogy ilyen élénken emlékszel.

-          Hát sokat gondoltam rá.

-          És most?

-          Most sírni fogok, ha nem megyünk és tereljük a témát. – töröltem meg a szemem.

-          Na gyere. Mutasd meg azt a kávézót.

A kis kávézó mára nagy nívós hellyé vált. Már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint mikor legutóbb jártam erre. Bent azelőtt nem voltam, csupán egyszer. Anyuval…

Ahogy beléptünk arra gondoltam, mennyi mindenről maradtam le anno a külsőm miatt. Csak mert nem foglalkoztam a külső, nem túl előnyös adottságaimmal, kimaradt egy csomó dolog az életemből.

-          Viki! – hallottam a nevem, ahogy beléptünk az ajtón.

-          Dorah! Szia. – öleltem meg, mikor odaért hozzám.

-          Szia. Istenem de rég láttalak már megint.

-          Hagy mutassam be a húgomat.

-          Húgod?

-          Hosszú történet. Nessa ő itt Dora. Osztálytársak voltunk.

-          Szia. Én vagyok a hosszú történet tárgya. – mosolygott hugicám.

-          Szia. Én pedig a feledésbe merült ex padtárs.

-          Na mielőtt én lennék a célpont, üljünk le és igyunk valamit.

-          Díjazom az ötletet.

Dorah odament az asztaltársaságához és elhozta a poharát hozzánk. Velünk ült le egy asztalhoz, nagyon jól esett ez a gesztus.

-          Gondolom a találkozóra jöttél.

-          Mire?

-          Hát az osztálytalálkozó.

-          Ilyenkor? Két ünnep közt?

-          Angelina szervezte. – forgatta szemeit.

-          Akkor több kérdésem nincs is. – nevettem el magam visszaemlékezve az említett lányzóra.

-          Szóval nem amiatt jöttél.

-          Hát nem. Mikor lesz?

-          Holnap este.

-          Holnap este mi már otthon leszünk.

-          Ne már. Maradj. Majd alszol nálam. Van mit bepótolnunk.

-          Nem tudom. Nem nagyon hiányoznak a régi osztálytársak.

-          Én sem? – kérte ki magának.

-          Dehogynem.

-          Na maradj. – unszolt Nessa is.

-          Jó rendben.

-          Ez a beszéd. És mostmár akkor igyunk is valamit.

Dorah igen cseles módon a rábólintásom után közölte a részleteket. Hogy az egész évfolyam jelen lesz, és ki kell öltöznünk. Így már persze nem tetszett az ötlet. Nem volt kedvem ruhát kutatni és vásárolni, kicsípni magam koktélruhába és elviselni a megjegyzéseket, miszerint mennyire megváltoztam.

Nessa már otthon fejezte ki nem tetszését.

-          Én büszkén mutogatnám magam a helyedben.

-          De nem vagy a helyemben.

-          Azért nem akarsz maradni, nehogy Billbe fuss, igaz?

-          Bill nem abba az általánosba járt, mint én. Nem lesz ott.

-          De itt lakik pár utcányira és lerázott, mert nem ér rád.

-          Nessa, nem érdekel Bill. Nyilván nem akarok vele találkozni, de hidd el semmi köze ennek a holnap esti bálhoz.

-          Akkor? Menj már el.

-          Mi ez a vita? – jelent meg anyu a nappaliban.

-          Felkeltettünk? Ne haragudj. – kértem elnézést.

-          Viki nem akar elmenni az osztálytalálkozójára. – árulkodott egyből húgom.

-          Milyen osztálytalálkozó?

-          Találkoztunk Dorahval. Mondta, hogy holnap este lesz egy évfolyamtalálkozó bál.

-          És miért nem akarsz elmenni?

-          Mert ruhát kéne vennem, fodrászhoz kéne mennem és készülődnöm kéne, amihez nincs energiám egyáltalán.

-          Ugyan már. Reggel elmegyünk kocsival a legközelebbi plázába és shoppingolunk egy kicsit. Kiválasztod a ruhád, hozzá illő cipőt, aztán keresünk egy fodrászt.

-          Nessa szerint minden ilyen egyszerű. – kommentáltam.

-          Ez esetben igaza van. – kelt védelmére anyu. – Menj el. Mi baj lehet? Tudom, hogy félsz és eszed ágában nincs volt osztálytársakkal találkozni, de egyszer túl kell esned rajta. Gyönyörű vagy, és mindenkinél menőbb állásod van. Dörgöld az orruk alá kincsem.

Éjjel sokat gondolkodtam. Baromi jól esne a sok meghökkent arc, mikor elmondom én vagyok Viktoria Müller. Egyszer volt rajtam báliruha. Mikor Bill pofára ejtett. Emlékszem milyen bénán néztem ki benne, milyen nyomi volt a sminkem és milyen idétlen copfba fogtam a hajam.

„Szia. Maradok még egy napot. Gondoltam szólok, hátha beférek az időbeosztásodba. Jó éjt!”

Milyen felindulás vezényelte ezt az üzenetet Billnek címezve? Nem tudnám megmondani. Talán arra gondoltam, bár látna holnap este. Bár látná mit veszített, és mi lehetne az övé, ha akarná. Vicces, hogy csak egy szavába kerülne még mindig.

Ha már bálba megyek, ha már kiöltözök, miért ne legyen ott Bill is? Miért ne legyen maximális az elégtételem? Ha Bill visszajelez, és találkozni akar velem, elhívom a bálba. Megkérem, kísérjen el. Persze mint barát. Külső szemmel legalábbis.

-          Ezt nézd. – keltegette bátyját Bill.

-          Mi van már megint?

-          Viki írt sms-t. Célozgattam rá délelőtt, hogy nem tudunk találkozni. Azt hittem, azt gondolja majd, hogy nem akarok és fel is adja.

-          De hát az volt a terv, nem?

-          De igen. És most írt. Hogy mivel marad még egy napot, találkozzunk, ha ráérek.

-          Látom minden a terv szerint alakul.

-          Egyelőre.

-          Na akkor írj vissza neki engem meg hagyj aludni. És közlöm, hogy mától zárom az ajtómat. Nincs bejelentés nélkül ki-be mászkálás. Te nem vagy normális én mondom. – húzta magára a takaróját.

-          Még hogy én vagyok hisztérika.

-          Addig ne dumálj, míg csupán egy karnyújtásnyira vagy.

-          Fenyegetőző hangulatodban vagy?

-          Ne feszítsd túl.

-          Oké. Mentem. Jó éjt morci.

Tom fejen csapta őt a keze ügyébe akadó közepes méretű jól megtömött párnával, majd mint aki jól végezte dolgát újra elkényelmesedett a helyén és újra magára húzta a takaróját.