99. rész. Boldog Új Évet!

Amint a szemben lévő kis templom harangja hét órát ütött a folyosó fénybe borult.

-          Irány. – szólt bele Dorah a telefonba, majd letette.

A folyosó két oldalán kis lámpák égtek különféle színekben. Tanácstalan voltam, nem tudtam mire véljem a helyzetet. Ahogy léptem egyet észrevettem, hogy rózsaszirmokon lépkedek. Elindultam rajtuk, gondoltam vezetnek valamerre. Elértem az első kanyarhoz, ami emlékezeteim szerint a tornateremhez vezet. Egy gyönyörű vörös rózsákkal teli kosár állt egy kis asztalon a terem bejárata előtt. Két boríték volt a virágszálak között sorszámozva. Egy ember járt a fejemben, de féltem kimondani a nevét. Az nem lehet, hogy ő… Kinyitottam inkább a borítékokat a megadott rendben.

„Kezdjünk mindent előröl!” – ez állt az elsőn.

Remegett a kezem, mikor a második borítékból húztam elő a kis papírkát Bill kézírásával. Nem sokszor láttam, de felismertem. Vagy talán túlzottan akartam, hogy ő legyen az.

„Ott, ahol minden elromlott…”

A tornaterem ajtaján egy hatalmas nyíl mutatott jobbra. Az udvar felé. A velem szemben lévő üvegvitrinben vetettem magamra egy pillantást. Könnybe lábadt a szemem. Egyre élénkebben élt bennem a múlt. Ugyanígy izgultam arra készülve, mi lesz, ha majd belépek és ő vár rám.

Az ajtó felé fordultam, nagyot sóhajtottam és tovább indultam. Kiléptem az udvarra, ami valami fantasztikusan gyönyörű volt. A fákról égősorok lógtak, a föld telis tele itt is rózsaszálakkal, szirmokkal és néhol egy-egy apró gyertyával.

Mikor megláttam Billt az alatt a fa alatt állva, akkor jutott el az agyamig a két mondat. Kezdjünk előröl mindent. Ott, ahol minden elromlott.

Ott állt velem szemben, öltönyben, hanyagul felül kigombolt ingben, kezében egy dobozzal és mosolygott. Izgult. Láttam rajta, nem ment biztosra.

Számba harapva lépkedtem felé könnyeimmel küszködve.

-          Szia. Bill vagyok. Mi még nem ismerjük egymást. – mutatkozott be nekem pont úgy, mint évekkel ezelőtt.

Elnevettem magam ezzel utat engedve könnyeimnek. Ezúttal boldog könnyek voltak. Ugyanúgy bólogattam, mint akkor a kis fa alatt idétlenül, szavakat nem találva.

-          Ez a mi bálunk. – nyitotta ki a kis dobozt.

Egy kis művirágokból összetett csodaszép karkötőt vett elő belőle. Még mindig szótlanul álltam és két kezemmel megtöröltem az arcomat. Jobb karomat elvéve felhúzta rá a karkötőt.

Megöleltem. Ettől a perctől újra összetartozunk és azt akartam, ha már szavakkal nem tudom kifejezni az érzéseimet, az ölelésemből érezze. Magához szorított és belefúrta fejét a nyakamba, mélyet szippantva illatomból. Gyengéden fújta ki a levegőt, aztán hozzám szólt.

-          Mire gondolsz?

-          Arra, hogy van még egy esélyünk. – toltam kicsit el magamtól, hogy újra gyönyörű szemeibe nézhessek.

-          Ezúttal minden más lesz.

Újra magamhoz öleltem boldogan.

-          És te most… - kezdtem volna a kérdésbe.

-          Arra, hogy mennyi esélye van annak, hogy lányunk lesz. – nevette el magát.

-          Szeretlek. – hajoltam ismét kicsit hátra.

-          Én azt mondom, örökké szeretni foglak. – felelte és ez a mondata most valahogy mindennél őszintébbnek hangzott.

-          Erre most emlékezni fogsz. – tettem mindkét kezem az arcára és megcsókoltam.

Évek óta vágyom erre a csókra. Még rágondolni is borzasztó mennyi időt fecséreltünk el. Ahogy visszacsókolt az egész testem bizseregni kezdett és az agyam csak azt ismételgette: még…még…soha ne érhessen véget.

-          Táncolsz velem? – kérdezte, miután elváltak ajkaink és egymásra mosolyogva, szemezve álltunk csak.

-          Semmit sem tennék szívesebben.

Bill a hátam mögé nézett és tapsolt egyet, amire a hangszórókból kellemes dallamok csendültek fel. Az a tipikus simuljanak egymásra a bálozó tinik, szabad a gyengéd tipi-tapi.

Karjaimat a nyakán átkulcsoltam, ő a derekammal tett így és egy amolyan kezdjünk bele mosoly után lassúzni kezdtünk.

Olyan érzésem volt, mintha álmodnék. Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez az egész csak az agyam szüleménye és én épp mélyen alszom otthon az ágyamban.

-          Ne nevess ki, de ez most tényleg megtörténik?

-          Édes vagy. – nevetett aranyosan rajtam. – Persze, hogy megtörténik.

-          Biztosra kell mennem, mert ha nem igaz, nem akarok felébredni.

-          Ezen Tom röhögne, és lehet te is nyálasnak tartod, de mostantól együtt álmodunk tovább.

-          Tudom, hogy mondtam már, de szeretlek. Nagyon.

-          Ígérd meg, hogy mostantól napjában többször el fogod mondani, hogy én is elhiggyem, te tényleg vagy nekem.

-          Szeretlek. – ismételtem és újra megcsókoltam.

Percekig összefonódva lépkedtünk és próbáltam megemészteni a történteket. Már eljutottam odáig, hogy ez nem álom. De ha nem álom, akkor bizony mese.

-          Ki tudott erről?

-          Mindenki rajtad kívül. Anyud megmondta mikor jöttök, a húgod rábeszélt, hogy maradj, Dorah beadta neked a bál dolgot, David elintézte, hogy mi egy pár nappal előbb érkezhessünk a hotelünkbe.

-          Hova?

-          Mexikóba. Megígértem egyszer, hogy elviszlek. A bőröndöd készen áll, a taxi negyed óra múlva vár ránk, a repülő másfél óra múlva indul. Úgyhogy kicsim rajtad áll. Velem töltöd a Szilvesztert Mexikóban?

-          Kimondtad a varázsszót.

-          Kicsim. – mosolygott. – Használni fogom.

-          Gyanítom a bőröndömet már anyu bepakolta.

-          Bizony. – büszkélkedett.

Hirtelen zajlottak az események. Ma reggel még úgy keltem, hogy idióta ruha után kutattam, nehogy leégjek a volt osztálytársak előtt. Úgy ébredtem, hogy idén már nem látom Billt. És most itt vagyok, elégtételt kaptam. Egy saját bált Billel. Újra egy pár vagyunk, boldogabb vagyok, mint valaha voltam egész életem során és együtt töltjük az év utolsó napjait kettesben a világ egy másik részén.

A repülőút iszonyú hosszú volt. Kézenfogva aludtunk és egyáltalán nem foglalkoztunk azon utasok pillantásaival, akik úgymond normális hétköznapi ruhában szálltak fel a gépre körénk.

Mikor Mexikóban leszálltunk és a taxival a hotelünkhöz értünk már ott rostokolt néhány lány a pár nap múlva esedékes érkezésükre várva. Bill kiszállt az autóból és benyújtotta a kezét értem. Erősen és büszkén szorította, míg besétáltunk. Csak egyszer engedte el. Mikor autogramot adott a három megszeppent lánynak, majd újra összekulcsoltuk kezeinket és bementünk az ajtón.

Szívélyes fogadtatásban volt részünk. Egy alacsony öltönyös pasi – feltehetőleg az igazgató – várt ránk a recepciós pultnál, biztosított róla, hogy a csomagjaink épségben lesznek a szobánkban hamarosan, majd odafordult a pultban lévő csinos hölgyhöz és közölte:

-          A nászutas lakosztály kulcsát kérem.

Billel egymásra nevettünk. Jól hangzott. Túl jól.

Hatalmas gyönyörű lakosztályt kaptunk a legfelső emeleten, saját terasszal és kis szív alakú jakuzzival a szoba közepén.

Ebben a jakuzziban ücsörögtünk és vártuk a visszaszámlálást, mikor Bill éjfél előtt nem sokkal mindenféle szónoklat és bevezető szöveg nélkül felém fordult és egy hatalmas köves gyűrűt elővéve azt kérdezte:

-          Hozzám jössz?

-          Na jó, most már tényleg csípj meg. – kérleltem.

Kinevetett.

-          Nem mondhatod, hogy korai. Elég időt elcsesztünk egymás nélkül és mostmár tudom, hogy úgyis veled fogom leélni az életem. Úgyhogy kezd el tervezni a közös jövőnket kicsim, mert nem engedlek el soha az életben többé. Már csak három másodperced van, hogy a menyasszonyomként kezd az új évet.

-          Igen. Igen. Igen. – mondtam el háromszor, míg a tévében az összegyűlt sokaság az utcákra vonulva azt kiabálta: „Három… kettő… egy”

-          Boldog Új Évet. – húzta az ujjamra Bill a gyűrűt, én pedig azon nyomban szemből az ölébe csúszva megcsókoltam.