Új élet

Ismét elérkezett az idő, mikor enyém a színpad. Már félórája készen, felöltözve várok az öltözőmben. Megérkezett Jean és Paula. Ez azt jelenti, hogy mehetek.

Szokás szerint egy kis lámpaláz van bennem, de ez rendszerint elmúlik. Miután kilépek az emberek elé, nem gondolkozok. Elindult a hangos zene. A férfiak tekintete rám szegeződött. Én odasétáltam a színpad közepén álló rúdhoz, és előre betanult táncomat kezdtem előadni. Az asztaloknál ülő hímegyedek egyre hangosabban adtak hangot tetszésüknek. Sokan már csont részegre itták magukat, de voltak, akik még csak most érkeztek. A rúdtól eltávolodva, a színpad elejébe mentem. Innen már nincsenek messze az asztalok, és ahogy számítottam rá, néhányan körém gyűltek. Kisebb nagyobb papírpénzeket tömtek a fehérneműmbe. A zenét hallgatva, tudtam, hogy mindjárt vége a műsoromnak. Hátraszaladtam, meghajoltam gyorsan, majd visszavonultam az öltözőmbe. Ma még lesz egy táncom, de csak később, úgyhogy átöltöztem kevésbé lenge ruhába, és kimentem a pulthoz. Nem szeretek berúgni, főleg nem, ha munkában vagyok, ezért csak egy kólát rendeltem.

Mikor a szívószálammal nekiláttam az üdítő elfogyasztásának, egy férfi ült le mellém. Raszta tincseit egy kendővel fogta fel, hogy azok ne hulljanak az arcába.

-          Meghívhatlak egy körre? – kérdezte.

Már megszoktam, hogy néha ilyen ajánlatokat kapok a műsorom után. Rendszerint visszautasítom az efféle ajánlatokat, legtöbbjük ugyanis csak az ágyába akar csalogatni, mert magányosak.

-          Kösz, nem iszom. – ahogy ránéztem, találkozott a tekintetünk. Gyönyörű barna szeme volt.

-          Az előbb láttalak a színpadon.

-          Gondoltam, hogy nem a két szép szememért jöttél ide. – meglehet, hogy bunkó voltam, de így védekezek.

-          Miért van itt egy ilyen gyönyörű nő?

-          És miért van itt egy ilyen jóképű, látszólag pénzes pasi?

-          Jogos. – bólogatott.

-          Katrin, édesem! – Jael közeledett felém – Fél óra múlva ismét tiéd a színpad. – kezével a combomat simogatta, bár kézfeje talán egy kicsivel fentebb csúszott, mint kellett volna.

-          Igen, tudom.

-          Mindent bele, a legjobbnak kell lenned. – egy puszit adott a számra, miközben én kicsit elhúzódtam. – Utána találkozunk. – a fenekembe markolt, majd elment.

-          A barátod? – kérdezte a még mindig mellettem ülő idegen, aki mellesleg az egész előbbi jelenetet végignézte.

-          A főnököm. – nem szoktam elárulni, hogy ki ő, de most úgy éreztem, el kell mondanom. Valakinek végre látnia kell, hogy mit kell eltűrnöm.

-          Már nem azért, de amit csinál, az felháborító. Ezt zaklatásnak hívják, és törvénytelen.

-          Meglehet.

-          Fel kell jelentened, ha nem hagy békén.

-          Na jó, én megyek. – máris megbántam, hogy beavattam. Felálltam, és a színpad mögé indultam.

-          Várj! Ne menj el! – megfogta a karomat.

-          Hagyj már! – kirántottam a kezemet laza szorításából, és az öltözőmbe mentem.

Leültem a székembe, a tükör elé, és elgondolkoztam. Mit keresek itt? Egy csődtömeg vagyok! Nincs merszem, hogy kitörjek innen, és magam mögött hagyjam a fenyegetéseket, zaklatásokat. Félek. Félek, hogy akárhol megtalálnak. Egy ördögi körbe kerültem, ahonnan nincs szabadulás. És ez a férfi… Mit érdekli, hogy mi történik velem? Biztosan ő is csak le akar fektetni, ezért próbált úgy tenni, mintha érdekelném.

Átöltöztem, egy újabb jelmezbe. Ahogy egyre később jutunk az éjszakában, egyre hiányosabbak a fellépő ruhák a táncosokon. Egy díszes bugyiban, és melltartóban léptem ki újra az emberek elé. Ismét a rúdhoz mentem, és látványos mutatványokkal szórakoztattam az izgatott férfiembereket. Azért vannak itt, hogy kiéljék bizonyos vágyaikat, nekem pedig az a munkám, hogy ennek eleget tegyek. Már ha nem is konkrét fizikai értelemben… Észrevettem a raszta hajú férfit. A legközelebbi asztalnál ült, és engem nézett. Lesétáltam a színpadról – nem nagyon szoktam ilyet tenni, de ez ugyanúgy megengedett a munkakörömben – odamentem hozzá, és táncolni kezdtem neki. Nem tudom miért tettem, nincs rá magyarázatom. Az ölébe ültem, és levettem a melltartómat. Ő nem tapogatott, nem használt ki. Meglepett, de nem foglalkoztam vele. Vele szemben állva egyik lábamat felraktam az asztalra, és úgy mozogtam. Ő végig a szemembe nézett. Ott voltam előtte félmeztelenül, és nem a melleimet, vagy a lábamat bámulta, a szememet fürkészte. Nem tudtam mire vélni a reakcióját. Visszasiettem a színpadra, majd hátramentem. Összezavart az a férfi. Amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem az utcai ruhámba.

-          Cuncus! – jött be Jael, pont mikor indultam.

-          Jael, éppen menni indultam.

-          Ilyen gyorsan? És velem mi lesz?

-          Ne haragudj, de nem érzem jól magam.

-          Ezen könnyen segíthetek. Csak vedd le ezeket. – a pulcsimat próbálta meg lehúzni rólam, de én nem akartam levenni.

-          Kérlek, most ne.

-          Hidd el, jobb ha maradsz. – végül csak lerángatta rólam a pulóveremet. Ledobta a földre, és a nyakamat kezdte csókolgatni.

-          Ne. – kérleltem elkeseredetten. Jael azonban egyre erőszakosabbá vált. Szinte már harapdálta a nyakamat. Egyáltalán nem esett jól. Erőt vettem magamon, és beletérdeltem a férfiasságába. Mikor fájdalmában odakapott, kirohantam az ajtón.

-          Állj meg! – kiabálta, de szerencsére, nem tudom rögtön utánam futni.

Én átrohantam az egész báron, bár nem tudtam, hová tartok. A szórakozóhely előtt körbenéztem, hátha látok egy taxit, de nem láttam.

-          Katrin! – valaki a vállamra rakta a kezét.

Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy majdnem elestem.

-          Hagyj már! Hagyatok békén! – kiabáltam el magam. Kívülről talán hisztirohamnak tűnhetett a viselkedésem.

-          Gyere vissza te ribanc! – hirtelen Jael jelent meg a távolban.

-          El kell tűnnöm. – mondtam, és szaladni kezdtem egy sötét utcán felfelé.

-          Szállj be! – jött mellettem autóval a raszta hajú férfi.

Kifáradva loholtam, mögöttem Jael kiabálását hallgatva, de nem mertem beszállni abba az autóba. Honnan tudjam, hogy az jobb lesz, mint most menekülni?

-          Nincs más választásod. – kitartóan győzködött a rasztás. – Bízz bennem.

A kimerültség határán voltam, ez valószínűleg befolyásolt. Nem tudtam tovább futni, és Jael egyre közeledni látszott. Beültem végül az idegen férfi mellé. Ő rögtön rálépett a gázra, és csak akkor állt meg, mikor már biztonságos távolságba értünk a bártól, és Jaeltől egyaránt.

-          Jobban vagy? – kérdezte aggódva.

-          Mondjuk rá. Köszi, hogy segítettél, én megyek is. – kinyitottam a kocsiajtót.

-          Hol laksz? Hazaviszlek.

-          Nem kell, innen már nincs messze. – valóban azt sem tudtam igazán merre vagyunk, így gyanítom, elég messze voltunk a lakásomtól.

-          Kérlek, hagy vigyelek haza.

-          Jó.

Végül nem szálltam ki. Próbáltam betájolni magam, és elirányítani őt a lakásomhoz. Úgy 5-6 perc alatt sikerült is.

-          Ez az. – mutattam az épületre, aminek a második emeletén lakom.

-          Jó vicc. – hajtott tovább.

-          Milyen vicc? Tényleg az.

Ő befékezett.

-          Az az omladozó gettópanel?

-          Igen, az.

-          Itt laksz?

-          Igen.

-          Nem gondolod, hogy itt hagylak?! Elviszlek a szállodába, ahol megszálltam.

-          Figyelj, tényleg kösz mindent, de, nem is ismerlek.

-          Tom vagyok. Tom Kaulitz.

-          Oké, hát szia Tom! – ismét kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak.

-          Ma még megúsztad, de mi lesz holnap? És azután. Megerőszakol az a fasz, és nem teszel ellene semmit? Nem engedheted, hogy ez megtörténjen!

-          Már megtörtént, és túléltem. Itt vagyok, és élek. Ne avatkozz bele a dolgaimba.

-          Tudja, hol laksz?

-          Nem rád tartozik.

-          Szóval igen. Akkor végképp nem maradhatsz itt.

-          Ne mond meg, hogy mit csináljak.

-          Miért állsz ellen? Én segíteni akarok. – mondta nyugodtabb hangnemben.

-          Miért akarna rajtam bárki is segíteni? Jól megdugsz majd, és eldobsz. Szerinted nem látok át a szitán?

-          Te azt hiszed…? Nem mindenki olyan, mint a főnököd.

-          De az igen, aki egy olyan bárba jár, mint az.

-          Nem ismersz. Én tényleg segíteni akarok. Szerinted máskülönben hazahoztalak volna?

Nem válaszoltam. Végképp összezavart. Már nem tudom, mi lenne a helyes.

-          Pakold össze a fontosabb cuccaidat, és hozd a papírjaidat.

-          Mi?

-          Bízz bennem! Nem verlek át.

Valami azt súgta belülről, nem veszíthetek.

-          Megvárlak itt. Menj!

Felmentem a lakásomba, és nekiálltam megkeresni az utazótáskámat. Beledobáltam a ruháimat, a tisztálkodószereimet, a személyes tárgyaimat, és egy-ét cipőt. Más nem is fért volna bele. Mikor behúztam a cipzárt, feleszméltem, hogy mekkora marhaságot csinálok.

-          Biztosan csak átvert! – mondtam ki hangosan, és az ablakhoz mentem.

Az autója még mindig ott állt. Ez azt jelenti, nem vert át. Hiszek neki. Lehet, hogy valóban jót akart. És ha nem, akkor sem kerülhetek a mostaninál nyomoróságosabb helyzetbe.

Lementem hozzá. A táskámat előzékenyen elvette a kezemből, és a csomagtartóba tette.

A szállodához érve, elámultam. A város egy igen híres hoteljéhez hozott.

-          Itt szálltál meg?

-          Igen. Úgy hallottam, ez a legjobb hotel a közelben.

-          Én ezt nem engedhetem meg magamnak.

-          Ne törődj semmivel, csak gyere.

A recepción Tom elkérte lakosztályának kulcsát. Lifttel mentünk a 4. emeletre.

-          Itt a szoba, ahol te fogsz aludni. – megfogta az ágyneműjét, és kihozta.

-          De ez a te ágyad.  Nem aludhatsz miattam a kanapén.

-          Már a te ágyad.

Megmutatta a fürdőt, ahol később le is zuhanyoztam. A pizsamámba mentem vissza a szobába. Hallottam, mikor Tom is lefürdött. Ekkor én már aludni próbáltam, nem sok sikerrel.

Kopogtak.

-          Alszol? – nyitott be Tom.

-          Még nem.

-          Nem vagy éhes?

-          Nem, köszi. – a francokat nem, de nem akartam ezzel is terhelni őt.

-          Azért én rendelek kaját. Ha meggondolod magad, gyere ki nyugodtan.

-          Oké. Köszi.

-          Jó éjt!

-          Jó éjt!

Hallottam, mikor megérkezett a szálloda egyik alkalmazottja, valószínűleg az étellel, amit Tom rendelt magának. Hosszasan gondolkoztam, hogy kimenjek-e. Több ok volt az igen mellett. Éhes voltam, nem bírtam aludni, és meg akartam beszélni Tommal, hogy mi lesz ezután. Halkan kinyitottam jelenlegi szobám ajtaját, és kinéztem. Tom az asztalnál ült, nekem háttal, és pizzát evett.

-          Csatlakozhatok? – kérdeztem halkan. Nem akartam megijeszteni.

-          Persze. Gyere, ülj le. Szereted a négysajtos pizzát?

-          Igen.

-          Akkor nyugodtan vegyél, amennyit szeretnél.

-          Köszönöm. – kivettem egy kis szeletet, és nekiláttam. – Elárulod, mit csinálsz a városban?

-          A cégem ügyeit intéztem.

-          Üzletember vagy?

-          Autókat forgalmazok.

-          És egy ilyen férfi miért jár sztriptíz bárba?

-          Nem jött össze az üzlet. Gondoltam szórakozok egyet.

-          Ha jól sejtem, a szórakozás nem jött össze.

-          Helyette megismertelek téged.

-          Nem tudom, miért csinálod ezt, de köszönöm.

-          Nem engedhetem, hogy akárki is zsaroljon, vagy kihasználjon.

-          És miért kellett elhozni a cuccaimat otthonról?

-          Holnap eljössz velem.

-          Veled? De mégis hova?

-          Németországba. Megváltoztatjuk a nevedet, és újra kezdhetsz mindent.

-          Ez neked miért jó?

-          Mert akkor talán boldog leszel. Veszek neked egy lakást, keresünk egy jó kis állást, és normálisan élhetsz.

-          3 lehetőség van. Álmodok, vagy csúnyán kihasználsz majd, vagy tényleg egy földre szállt angyal vagy.

-          A harmadik lesz a jó. – vigyorgott.

Letaglózott ez a vigyor. Lenyűgözően sármos lett tőle Ő. Ebben a pillanatban mindent képes lennék neki elhinni.

-          Mi az? – kérdezte, mikor észrevette, hogy csodálva nézem őt.

-          Irtó nagy mázlista vagyok, ha ez most igaz.

Elmosolyodott.

-          Én vagyok a mázlista, hogy találkoztam veled.

-          Ne mondj ilyet, még elhiszem.

-          Az a cél. – mondta, és a szemembe nézett mélyen – Tudod miért mentem oda hozzád? A két szép szemedért. Gyönyörűek. Gyönyörű vagy. – fejével felém közelített.

Megcsókolt. Iszonyúan lágyan mintha óvna valamitől. Nagyon jó érzés volt, őszintének tűnt.

- Köszönöm istenem. – mondtam felfelé nézve, kezeimet összekulcsolva, mikor elváltak ajkaink. – Köszönöm a védőangyalomat!