20. rész. Tom elmegy.

A kakaó parti bő két órásra sikeredett. Rengeteget beszélgettünk az új boltról. Georg odáig eljutott a lelkesedésben, hogy azt mondta, ha legközelebb utazok valahova valami hangszerre licitálni, velem jön. A hosszas beszélgetések egyre közelebb segítenek minket egymáshoz. Barátkozunk. Igen. Georg egy barát lesz.

Korán reggel hívtam az ügyvédem és felpörögtek az események. Négyesben vacsoráztunk. Georg, én és az ügyvédeink. Gyorsan le akartuk tudni ezt a részt, így megsürgettük kicsit őket ezzel a közös vacsival. Így, hogy nem vagyunk egymás számára idegenek, és a város két legmenőbb ügyvédje dolgozik nekünk, nem lesz gond a papírokkal. Ők elkészítik, mi meg majd aláfirkantjuk. A piszkos anyagiakat másnapra hagytuk. Georg eljött velem a könyvelőhöz. Nem volt túl kellemes érzés hallani a számokat és konkrétan érezni, hogy segítségre van szükségem. De már nem esett olyan rosszul, mint először belegondolni. Most úgy érzem ez jó. A változás jó.

Mi volt még rossz érzés? Felhívni az ingatlanost, hogy adja el az üzlethelységemet. És mikor ott álltunk és azt beszéltük, mennyiért lehet piacra dobni, legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. De szerencsére volt egy ember, aki mindig visszarángatott a sikeres jövőképbe, amiben már egy új üzlet szerepel.

-          Igen? – vettem fel a mobilom.

-          Szia, én vagyok. – szólt bele Georg.

Még fura volt, hogy mostantól kapcsolat fűz hozzá.

-          Szia.

-          Itt vagyok a boltban, méregetjük a dolgokat az asztalossal.

-          Én épp az ingatlanossal tárgyalok. Megvártok?

-          Persze, azért hívlak. Addig odaadom, amit tegnap firkantottunk össze este.

-          Rendben. – mosolyogtam a tegnap estére gondolva.

Mikor Tom lefeküdt, én kint ücsörögtem a nappaliban az új hely alaprajzát vizsgálgatva. Georg kijött és azt mondta, rajzoljuk bele, mi hogy lesz. Egyikünk sem egy rajz és matekzseni, így elbohóckodtunk egy bő órát, mire nagyjából valami használhatót hoztunk össze.

-          Azt mondta egész jó. – suttogott a rajzunkra utalva.

-          Mondtam neked. Na sietek. Húsz perc és ott vagyok.

-          Oké. Szia.

-          Szia.

Az egész hetünk ráment a rohangálásra. Míg Georg a villanyszerelőket sürgette, én a belsőépítész után rohangáltam, aztán az üzletben egy gyors ebéd és minden mehet tovább. Alakulgatott már a dolog és hihetetlen mennyiségű pénzt ölt bele Georg, hogy minden rendben is menjen. És tényleg nem sajnálta. Sosem láttam az arcán, hogy sokallna valamit. Inkább többször hallottam, amint azt mondja egy-egy szerelőnek: „Legyen egy százassal több, csak haladjunk.” Sőt elkaptam egy telefon foszlányt, amiről szerintem Georg nem tudja, hogy hallottam. Így szólt: „…figyeljen, ha a hölgynek ez tetszik, akkor ezt fogja kapni… nem, nem érdekel mibe kerül, kész legyen időben… ő a főnök, de magának velem gyűlik meg a baja, ha a hölgy nem kapja meg, amit szeretne… én is így gondoltam, viszhall.”

Minden rendben is ment. Sok idő, pénz és energia, de jó látni, ha alakul egy álom. Persze menet közben átalakítottunk egy pár dolgot, mert más valamit fejben elképzelni vagy élőben látni.

-          Kész a villanyász. – szóltam bele a telefonba, mikor engem értesített a szerelő.

Épp Tommal vásároltam, de úgy gondoltam, muszáj megosztanom ezt Georgal.

-          Villanyász? – kérdezett vissza.

-          Az elektromos bigyókat szerelő hapi.

-          A villanyszerelő. – nevette el magát.

-          Az. De a villanyász mennyivel jobban hangzik.

-          Van benne valami.

-          Na ne ragadj le a részleten.

-          Bocs, de ez a villanyász.

-          Na jó. Szóval ők végeztek, bekötöttek mindent, az asztalos még dolgozik. Holnap délután elvileg ő is kész lesz már a színpaddal is.

-          Akkor mehetünk az ikeába?

-          Mehetünk.

-          Rendben.

-          Na otthon találkozunk.

-          Nem megyek ma. A nővéremnél alszom.

-          Ja jó. Akkor holnap értekezünk.

-          Oké. Üdv a górénak.

-          Ez ráragadt.

-          Illik rá.

-          Átadom.

-          Sziasztok.

-          Szia.

-          Na mi van? – érdeklődött Tom.

-          Megyünk az ikeába.

-          Na ezt vártad a legjobban, fogadjunk.

-          Hehe.

-          Ne hehézz. Mikor beköltöztünk a házba, jó hogy téged el lehetett rángatni a hülye ikeából.

-          Szeretem. – vallottam be lesütött szemekkel.

-          Tudod mit? – enyhült meg édesen. – Vehetnél pár új holmit haza is.

-          Nem jössz el?

-          Csak én emlékszem arra mikor elmondtam, hogy elutazunk Billel?

-          Mi van? Mikor? Hova? Minek?

-          Mondtam, nem?

-          Nem hinném.

-          Tuti mondtam.

-          Ne ezt hajtogasd már.

-          De ha egyszer mondtam. – okoskodott. – Csak el vagy állandóan gondolkozva és non-stop Georgal lógsz.

-          Ne tereld, és ne próbálj lelkifurdalást okozni.

-          Ismersz. – vigyorgott.

-          Most komolyan. Hova mész?

-          Londonba. Három nap csak.

-          Csak. – ismételtem gúnyosan.

-          Figyelj. El kell vinnem már a másik csajomat is valahova, mert már rinyál, hogy az utóbbi időben túl sokat vagyok veled.

-          Ez most nem vicces. – duzzogtam.

-          Jaj ne már. Tudod jól, hogy minden hónapban megyünk egy-két napra. És te minden hónapban mérges vagy.

-          Mert hiányzol, ha nem vagy itt.

Igazából arra gondoltam egyből, hogy kettesben leszek a házban három napig Georgal. Az utóbbi másfél hétben két olyan szitu volt, ami kicsit megingatott. Egyszer egy késői ebédet ültünk a kész színpadon, mikor lekajáltam magam és a szokásos filmekben ezerszer ellőtt sablon nyálas jelenetet kell elképzelni. Odanyúlt, én nem tudtam mire vélni és elrántottam a fejem. Ő bocsánatot kért és közölte, hogy csak egy folt mustárt akart leszedni a szám alól. Halál ciki volt, menten elsüllyedtem volna legszívesebben.

A másik szitut valószínűleg csak én fújom fel annyira. A helység tulajával tárgyaltunk, aki egy kedves idős nő, és vettük már át a kulcsokat, mikor azt mondta:

-          Ennél szebb ajándékot nem is kaphat egy nő. Maga nagyon szerencsés. – kacsintott.

Na én elvörösödtem. Georg pedig mint mindent, ezt is nagyon jól lereagálta.

-          Hát még én mennyire szerencsés vagyok. Nekem elhiheti. – válaszolt kedvesen.

A rossz az volt ebben a kicsit több, mint másfél hétben, hogy túl természetesnek tűnt Georgal lenni. Jól éreztem magam, telt az idő és valahogy mindig mikor hazamentem furdalt a lelkiismeret, pedig semmit nem tettem. Csupán annyit, hogy gondolkodtam.

Most három napot együtt leszünk. Mikor nap végén hazajövünk, nem fog Tom várni rám, hogy rájöjjek, ő van nekem. Utálom ezt az érzést, utálok máshoz vonzódni. Főleg azért, mert tudom mennyire szeretem Tomot. De ki az, aki még sosem botlott meg? És az, hogy fantáziálok, botlásnak számít?