22. rész. Mondtam, hogy megmutatom.

Teljesen más volt, mint elképzeltem. Sokkal érzékibb, sokkal gyengédebb. Georg úgy ért hozzám, mintha attól tartana, hogy összetör, úgy nézett rám, mintha azt hinné, ez csak álom. Úgy törődött a testemmel, mintha attól tartana ez az egyetlen lehetősége és mindent ki kell élveznie egy alkalommal. A tényleges aktusig még el sem értünk, mikor én már úgy éreztem azonnal hatalmas orgazmusom lesz. Szinte egész végig hitetlenkedtem, hogy ez tényleg igaz, ő tényleg valódi és ez most tényleg megtörténik.

Nem hagyta magát. Nem akarta elveszíteni uralmát felettem, nekem akart jót és meg is adta nekem azt, amire egy egészséges női szervezet vágyik. Többször is. Mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, mert már ajkának minden egyes érintésére összerezzent a testem, felülkerekedtem. Felültem és fordult a helyzet. Hanyatt döntöttem őt és az ölébe ültem. Azonnal érezni akartam őt magamban. Egész teste megfeszült, mikor megfogta a derekamat, én a mellkasára támaszkodtam, és végre teljes egészében egyek voltunk.

Egyszerre mozogtunk, összehangolódtunk egy pillanat alatt és nem kellett sok, hogy ez már őt is a csúcsra juttassa. Izgatóan szuszogott és hallatott hangokat, míg végül erősen belemarkolt mindkét kezével a csípőmbe és egy hosszú férfias nyögéssel szabadjára engedte testében felgyülemlett feszültségét.

Mosolygott. Ez fogott meg talán a legjobban. A levegőért még kapkodott, szíve a mellkasában még tombolt, ő pedig mosolygott. Bele akartam látni a fejébe, tudni akartam mire gondol most, de talán szavak nélkül is egyértelmű volt, hogy erre vágyott. Talán még felül is múltuk várakozásait. Ahogy az én elképzeléseimet is túl szárnyaltuk erősen.

-          Gyere. – nyújtottam felé a kezem hirtelen indíttatásból.

-          Hova?

-          Csak gyere.

Megfogta a kezem és hagyta, hogy vezessem. Fel a lépcsőn, fel a lehajtható létrán a padlásra.

-          Mondtam, hogy egyszer megmutatom.

Leültem a földre a távcső végéhez, de ő csak állt tovább. Kérdően néztem rá, mire ő megint mosolyra húzta ajkait, és azt mondta:

-          Nem hiszem el, hogy te tényleg létezel.

-          Gyere ide. – kértem.

Elvette a mögöttem lévő kanapéról a takarót és átvetette a hátán. Leült mögém, egész közel és karjaiban a takaró két végével, átölelt. Hátrahajtottam a fejem és a szemébe néztem. Egy újabb csók. Egy újabb érintés, amitől kiráz a hideg, és úgy érzem, megnyílik alattam a föld.

Kint már sötét volt, könnyen lehetett látni a csillagokat. Miközben azt magyaráztam, melyik mire hasonlít, minek neveztem el, és mit olvastam róla, ő szabadon hagyott vállamat puszilgatta gyengéden. De figyelt. Visszakérdezett, nevetett és volt, amit ő is tudott és meg is osztott velem.

Nagyjából fél órája voltunk már fent, mikor lentről Georg telefonjának csörgése zökkentett ki minket a világot kizárt idillünkből.

-          Lina! – esett le Georgnak. – Biztos ott kéne már lennem.

Kész. A buborék kipukkant, a köd szertefoszlott. Vissza a valóságba. A valóságba, ahol mi ketten rosszat tettünk, ahol én megcsaltam azt a férfit, akivel együtt élek, akit szeretek.

-          Menj. – álltam fel. – Mond, hogy elhúzódott egy kicsit az elintéznivalónk.

-          Rendben. De nyugodj meg. – nyúlt a kezemért, de én elhúztam.

-          Ne mond, hogy nyugi. Kérlek ne. Csak menj Lináékhoz és nagyon jó magyarázattal állj elő.

Georg telefonja végre elhallgatott, és már csörgött is az enyém. Nem meglepő módon Lina csengőhangja szólt. Rámjött a pánik.

-          Tudja.

-          Dehogy. Azt tudja, hogy együtt vagyunk, mert együtt dolgozunk. Menj, vedd fel és mond, hogy most indulok.

Georg valahogy megőrizte a hidegvérét. Nyugodt maradt és összeszedett. Ellentétben velem. Én kapkodtam és pánikoltam, és teljesen összezavarodtam. Lerohantam és felvettem a telefonom.

-          Szia. – szóltam bele.

-          Szia. Georg veled van?

-          Most indul hozzátok.

-          Másfél órás késéssel.

-          Elhúzódott kicsit a délután. A villanyszerelő elkötött valamit, talált pár kóbor áramot. De mindegy. Most indul, ne aggódj.

-          Baj van?

-          Mi lenne?

-          Te nem jössz?

-          Á én kihasználom, hogy üres a ház.

-          Meztelenül rohangálsz a szomszédok örömére kivilágított lakásban nem behúzott függönyökkel?

-          Hehe. Nagyon vicces.

-          Na jó hagylak, nincs jó kedved.

-          Bocs. Fáradt vagyok, és nem örülök, hogy Tom nincs itthon.

-          Rendben. Értelek. Holnap beszélünk, menjünk el este bowlingozni. Négyen, te, Gustav, Georg és én.

-          Megbeszéljük.

-          Oké. Puszi.

-          Puszi.

Sosem örültem még ennyire annak, hogy letettük végre a telefont.

-          Na mi van? Halálra aggódja magát? – jött ki a szobájából már ruhában, copfba fogott hajjal Georg.

-          Másfél órás késésben vagy.

-          Már itt sem vagyok.

Érdekes pillanat jött el. Nem tudtuk, most mi van. Nem tudtuk, most mi lesz. Csak azt tudtuk, hogy történt valami, amiről beszélni kell, és amit soha senki nem tudhat meg.

-          Na végre! – nyitott ajtót Lina Georgnak.

-          Bocs. A hülye asztalos elszabta a színpadot és újra kellett mérni mindent. – magyarázkodott.

Lina arcáról lefagyott a mosoly.

-          Gyere be.

-          Helló haver. Azt hittem már nem is jössz. – üdvözölte őt egy kézfogással összekötött öleléssel Gustav.

-          Bocs. Elhúzódott a program.

-          Na és hogy halad a bolt?

-          Nagyon jól.

-          Akkor jó. Vikivel is jól kijöttök gondolom.

-          Persze. – vágta rá kicsit visszafogottabb hangnemben. – Na de együnk. Farkas éhes vagyok.

Fejemet fogva ültem a kanapén és próbáltam felfogni a történeteket. Lefeküdtem Georgal. Megcsaltam Tomot. Georg szerelmet vallott és én elgyengültem. Georg itt lakik a házamban és ma is ide jön majd haza. Túl jól éreztem magam vele. Olyan természetes és fantasztikus volt együtt lenni. Ahogy fent ültünk a kis privát csillaglesemben, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy amit teszünk, azt nem szabadna. De mikor megcsörrent a telefon, arra gondoltam, hogy Tom is hívhat. Tom hív és én ott ülök meztelenül a legjobb barátjával.

Ahogy Tomra gondoltam, mintha működne a telepátia, már hívott is. Remegett kezem, lábam, de még a gyomrom is görcsbe rándult. A telefonomért nyúltam és felvettem.

-          Szia. – szóltam bele.

-          Szia baba. Mi újság?

-          Semmi. Készülök lefeküdni.

-          Én is. Úgyhogy csináljuk együtt. – kacérkodott.

-          Most nincs kedvem.

-          Jaj ne már. Kívánlak és itt az alkalom.

-          Most komolyan nincs kedvem ehhez. Bedőlök az ágyba és kialszom magam.

-          Jól van, de felhúztad magad.

-          Csak fáradt vagyok, ennyi.

-          Hát jó. Akkor aludj. Holnap beszélünk.

-          Jól van.

-          Szia. – tette le.

Tudtam, hogy megsértődött, de egyszerűen gusztustalannak éreztem volna egy nálunk már egészen bevált telefonszexet, miután a legjobb barátjával bújtam össze alig pár órával ezelőtt.