23. rész. Lina hangulatingadozása.

Korán ágyba bújtam. De egyáltalán nem azért, mert annyira fáradt lettem volna. Egyszerűen csak tudtam, Georg hamarosan hazaér és én nem akarok találkozni vele. Nem akarok beszélni a történtekről, nem akarok a szemébe nézni, hisz még a sajátomba sem tudnék.

Hallottam, mikor megjött. Leállította a kocsit, én pedig vártam, hogy nyíljon az ajtó. Hosszú percekig nem történt semmi. Felálltam és kilestem az ablakon. Ott ült a vezetőülésen hátradöntött fejjel, mindkét kezével a kormányt fogva. Hirtelen rájöttem, hogy neki is nehezére esik elém állni. Neki is nehéz lehet most bejönni a házba, Tom és az én házamba.

Visszafeküdtem az ágyba, nem néztem tovább. A fejemre húztam a takarót és próbáltam kizárni a külvilágot.

Reggel már elég korán kidobott az ágy és nem akartam kimenni. Kezelhetetlennek éreztem a helyzetet. Segítségre lett volna szükségem, de nem tudtam, kivel osszam meg. Nem mertem Linát felhívni, nem tudtam, mit szólna.

Ajtócsukódást hallottam és odasiettem az ablakhoz. Georg sétált a kocsijához, beült és elhajtott. Így már kimehettem a szobámból. De tudtam, ez így nem mehet sokáig. Főleg ha Tom hazajön. Te jó ég! Hétfőn Tom hazajön, és nem hiszem, hogy nem vágja le, hogy történt valami.

Megkávéztam, és tervezni kezdtem a napom. Ha terv szerint haladok, elterelődik a figyelmem a problémáról.

Amint szombathoz képest elfogadható idő lett, felhívtam Linát. Nem vette fel. Pedig jó lett volna valakivel csak úgy beszélgetni. Vagyis a legjobb barátnőmmel csak úgy beszélgetni. Jó lett volna elmenni kajálni vagy fagyizni egyet egy séta közben. És beugrott. Tegnap este azt mondta a telefonban, hogy ma együtt elmegyünk valahova. Ő, Gustav, Georg és én. Nem mondhatom le. Szombat este van. Egyedül vagyok. Nincs kifogás.

Többször próbáltam őt hívni, de egyszer sem vette fel. Már kezdtem aggódni délután, hogy baj van, így felhívtam Gustavot.

-          Halló. – vette fel.

-          Szia. Lina nem veszi fel a telefonját, baj van?

-          Nem hinném. Itt ül mellettem a medence szélén. Adjam?

-          Megköszönném.

-          Rendben. Este találkozunk?

-          Úgy néz ki.

-          Oké. Na szia. – köszönt el kedvesen. – Kicsim. Viki az, téged keres. – hallottam.

-          Szia. – szólt bele Lina.

-          Szia. Na végre. Miért nem veszed fel a telefonod?

-          Nincs nálam. A kertben vagyunk.

-          Nem hívtál egész nap.

-          Bocs.

-          Baj van?

-          Dehogy. Mi lenne?

-          Nem tudom.

-          Nincs semmi.

-          Este akkor áll a bowlingozás?

-          Aha.

-          Mikor, hol?

-          Hétkor a Lidóban.

-          Rendben. Kirúgunk a hámból?

-          Hogy érted?

-          Iszunk, iszunk és iszunk.

-          Hát én nem hiszem, de te nyugodtan intézd el magad.

-          Na jó Lina, valami bajod van.

-          Mondom, hogy nincs. Nyűgös és fáradt vagyok. De estére jobb passzban leszek.

-          Nagyon remélem.

-          Én is. Na leteszem, megjött a húgom.

-          Üdvözlöm.

-          Átadom.

-          Puszi. – tettem le.

Linának szoktak lenni hirtelen hangulatingadozásai, így ezt a csevegést is annak tudtam be. Majd este már jobb kedve lesz és talán engem is fel tud dobni picit.

Tudtam, fel kell hívnom Tomot, de valahogy a lelkifurdalás erősebb volt. Mikor ő hívott, már fel kellett vennem.

-          Na szia.

-          Szia baba. Nem hívsz egész nap?

-          Most akartalak.

-          Mit csinálsz?

-          Punnyadok.

-          Georg?

-          Nem tudom. Reggel elment, azóta nem láttam.

-          Mi a helyzet a bolttal?

-          Semmi. Halad rendesen.

-          Hallom este bowlingozni mentek.

-          Igen. Nincs nagyon kedvem, de tudod milyen Lina.

-          Még mindig úgy rá van kattanva Georgra?

-          Ez hogy jön ide?

-          Csak eszembe jutott, nem kell letámadni.

-          Nem szoktunk Georgról beszélgetni, akármilyen meglepő.

-          Miért Georg nem… hogy is hívjátok ezt? Ja igen. Hű de pasi!

-          Hagyjuk már ezt Tom!

-          Jól van, nyugi. Mi bajod van? Tegnap is ilyen voltál, ma is. Jó lesz hozzád hazamenni.

-          Semmi bajom. Hiányzol. Gyere haza most és zárkózzunk be.

-          Nekem idefelé a repülőn jutott eszembe, hogy tulajdonképpen el is jöhettél volna velem. Szereted Londont, elvittelek volna, ahova csak akarod.

-          Tom, ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?

-          Igen tudom. De most már abban is biztos vagyok, hogy valami bajod van.

-          Csak szar napom van. Semmi nem jött össze és még Lina is lehúzta a kedvem a szokásos kattanásával. Plusz még hiányzol is, és totál egyedül vagyok.

-          Ülj gépre és gyere ide.

-          Nem lehet. Holnap még egy csomó dolgot el kell intéznem, ha hétfőn nyitni akarunk.

-          Akkor bírd ki. Elmész este a többiekkel, jól érzed magad, alszol egy nagyot, holnap dolgozol, még egy utolsót alszol nélkülem és reggel már én keltelek.

-          Lehet lefekszem és alszom addig.

-          Na ne nyűglődj.

-          Nem nyűglődöm.

-          Ne kezdj veszekedni sem.

-          Nem veszekszem.

-          Így elbeszélgethetnénk egy ideig.

-          Na jó. Leteszem. Kezdek magammal valamit.

-          Helyes. Később beszélünk.

-          Szia. – tettem le.

Nem igazán vártam az esti kimozdulást. Lináék előtt fogunk Georgal újra találkozni, mivel úgy néz ki, előbb már nem jön haza. Nem tudom mi a jobb. Ha előbb kettesben beszélünk, vagy ha úgy teszünk Liánék előtt, mintha semmi nem történt volna és minden a legnagyobb rendben alakuló barátságunk és üzleti kapcsolatunk terén.

Mikor beléptem a terembe, mentem is cipőt kérni magamnak. Megláttam a leghátsó pályánál Gustavot és Linát. Amint megkaptam a cipőmet, odamentem hozzájuk.

-          Na sziasztok.

-          Szia. – puszilt meg Gus. – Nem késtél.

-          Szia. – köszöntött Lina is két puszival, de még mindig érződött, hogy valami baja van.

-          Georg nem veled van? – nézett szét Gustav.

-          Miért lenne velem? – kérdeztem vissza, talán kicsit túl nagy felháborodással.

-          Ja bocs. Nem együtt laktok?

-          De. Reggel elment, és azóta nem láttam.

-          Felhívom.

-          Nem kell. Ott jön. – biccentett fejével Lina a bejárat felé.

És tényleg ott állt. Épp egy pár cipőt vett át a pultostól. Rossz kedve volt, messziről látszott rajta. Mikor meglátott minket, elengedett Lina felé egy műmosolyt, de semmi több.