29. rész. Hányszor?

-          Lina én ezt nem hiszem el.

-          Mi az? – kérdezte nyűgösen, miután végre felvette a telefonját.

-          Szakítottam Tommal. Legalábbis írtam neki üzenetet. Erre Georg felhív, hogy ne tegyem. Azt mondta szeret, de Tommal kell maradnom. Ezt elhiszed? Ja és hogy elköltözik még holnap reggel, de szerinte az menne, hogy együtt dolgozzunk. Én döntöttem, érted? Tudni akartam, milyen lehet, ha érzem, hogy valaki annyira szeret, mint ő. Megtettem, elhatároztam magam, szakítottam Tommal.

-          Georgot választottad?

-          Azt hiszem. Nem tudom. Vagyis de.

-          De szereted Tomot.

-          Persze, hogy szeretem, hát nem érted?

-          Ne haragudj, de én semmit sem értek már.

-          Szeretem, de megcsalt. Megint. És itt egy srác, aki fantasztikus, aki szeret, aki figyel rám. Kézenfekvő volt a megoldás.

-          Úgy sem tudnád otthagyni Tomot.

-          Kössz a segítséget.

-          De most komolyan Viki. Eleve lehetetlen, hogy a legjobb barátja miatt szakíts vele. Vagy szereted Georgot?

-          Nem. Érzek iránta valamit, de ez még nem szerelem.

-          Még?

-          Ne lovagolj a szavakon.

-          Ja ez most megint olyan hívás, mikor te hadarod a szavakat, én meg hallgatok, aztán letesszük, és te jól érzed magad, én meg jól végeztem barátnői kötelességem?

-          Köszönöm.

-          Na akkor hadard tovább.

-          Nem adom ilyen könnyen fel. Nem mehetek holnap reggel vissza Tomhoz. Dühös vagyok, gyűlölöm, hogy ezt tette. Hívott már, de én csak egy üzenetet küldtem neki, amiben megírtam, hogy vége és megyek a cuccaimért holnap.

-          Elköltözöl?

-          Mit tegyek? Maradjak megint, mintha semmi sem történt volna?

-          Dehogy. Én ennek örülök. Mármint annak, hogy kicsit megleckézteted végre. Hagy ijedjen meg, hogy akár el is veszíthet egy életre. Vegyen vissza az egójából, ha kellesz neki.

-          De még nem tudom, ő kell-e nekem. Nem tudom képes vagyok-e megbocsátani.

-          Sose leszel képes. Ezt nem lehet megbocsátani és nyom nélkül eltűntetni az életedből. A megbocsátással csupán azt vállalod, hogy többé nem vághatod a fejéhez a történteket.

-          Tudsz valamit egyébként?

-          Miről?

-          A húsvéti nyúlról. Lina, a lányról. A megcsalásról.

-          Ja igen. Kikérdeztem Gustavot. A csaj jött hozzájuk autogrammért, és meghívatta magát egy italra. Georg állítólag elküldte a csajt, de később együtt találta őket a mosdóban.

-          Egy vécében dugott egy tök idegen nőt?

-          Nagyon úgy fest.

-          Mit kéne tennem most? – sírtam újra el magam, ma már sokadszor.

-          Ne sírj. Szedd össze magad.

-          Te mit tennél a helyemben?

-          Ismersz. Ha a helyedben lennék, már lecsavartam volna Tom tökeit és postáztam volna az édesanyjának.

-          De én is megtettem. Megcsaltam.

-          Ne keverd a kettőt.

-          De hisz ugyan az.

-          Attól még Tom gusztustalan félrelépése nem megbocsátható, mert te meginogtál egy másik pasi iránt.

-          Meginogtam? Lefeküdtem a legjobb barátjával a saját házában.

-          Nehogy nekem magad kezd okolni. Kapja be Tom. Megérdemelte. Én még el is mondanám neki, az orra alá dörgölném. De ne félj, elbeszélgettem ma vele kicsit.

-          Hogyhogy?

-          Felhívott, hogy tudom-e hol vagy.

-          Mikor?

-          Reggel. Mikor megtudta, hogy elmentél.

-          Egyből keresett?

-          Nekem is fura volt. De aztán hívta a nővéred és az apád is. Felhívtak ők is engem, hogy mit tudok, mi történt már megint köztetek.

-          Ugye nem mondtad el apunak?

-          Dehogy. Tom már nem élne.

-          Már megint hív.

-          Ki?

-          Tom. Becsörög.

-          Tedd, amit jónak látsz.

-          Felveszem.

-          Tényleg?

-          Igen.

-          Rendben. Hívj, ha kellek.

-          Köszönöm. Szeretlek.

-          Én is. Szia. – tette le, én pedig átvettem a másik vonalat, amin Tom várakozott.

-          Szia.

-          El sem hiszem, hogy felvetted.

-          Ittál?

-          Keveset. Nem sikerült még eszméletlenre innom magam.

-          Nem foglak megsajnálni.

-          Baba szeretlek. Gyere haza, oké?

-          Nem Tom. Gusztustalan vagy. Egy klub vécéjében dugsz egy idegen nővel, aztán hazajössz, és velem akarsz lefeküdni? Ki tudja, mit szedsz össze és adsz át nekem.

-          Hagyjuk ezt. Ne részletezzük, de védekeztem.

-          Ó megtapsolnálak, de az egyik kezemmel tartanom kell a telefont.

-          Most tényleg el akarsz menni? Fogod, elviszed a holmid és ennyi?

-          Mi mást tehetnék? Nem tudok bízni benned, nincs kilátásunk semmire a jövőt illetően, csak úgy lézengünk egy éve, és nem tartunk semerre. Veszekszünk, aztán szexelünk és te szexelsz mással is. Hányszor akarsz még megbántani?

-          Soha többé.

-          Ja. Persze.

-          Most se flegmázok, nem kérem ki magamnak, hogy hisztizel, nem magyarázok, amiért nekem kell hívnom téged.

-          És ezért most kitüntetést érdemelnél?

-          Hogy léphettél le szó nélkül?

-          Mit mondtam volna? Elmegyek, mert megint megcsaltál? Tom komolyan! Hányszor csaltál meg az utóbbi fél évben, amiről nem tudok?

Nem jött válasz. Összetörtem. Valahol reménykedtem benne, hogy ez volt az egyetlen alkalom. De a hallgatásából egyből tudtam, több is volt, mint ez az egy.

Sírni kezdtem. Megint sírni. Feneketlen könnycsatornákkal rendelkezem, amiket nem tudok irányítani. Ha valami fáj, sírok. És most fáj. Nagyon fáj.

-          Baba mond meg hol vagy.

Nem feleltem. Nem tudtam.

-          Odamegyek, beszéljük meg.

-          Hányszor? – ismételtem kérdésem, szipogva.

-          Miért olyan fontos ez?

-          Igazad van. Nem fontos.

-          Ez vagyok én. Egy undorító, ninfomániás pasi, akinek esze ágában nincs huszonöt évesen elköteleznie magát, mert még annyi nő van, akivel nem feküdt le. Ez van. De szeretlek. És veled akarok lenni.

-          De minek Tom? Mire kellek? Hogy valaki hazavárjon?

-          Azért mert te szeretsz engem. Nem tudom, miért, fogalmam sincs, mit szeretsz bennem, de kellek neked a sok szarságommal együtt.

-          Nem tudok több szarságot elviselni. Fogalmad sincs mennyire fáj.

-          Nem tudom visszapörgetni az időt.

-          Nélküled kell lennem. Legalább egy kis időre.

-          Minek?

-          Hogy átgondoljam, nekem mi a legjobb.

-          Én vagyok neked a legjobb.

-          Hát ez nem valami kecsegtető a jelen helyzetben.

-          Mond meg hol vagy.

-          Nem. És így ne is ülj kocsiba.

-          Akkor gyere haza.

-          Nem megyek.

-          Vissza fogsz jönni?

-          Nem tudom.

-          Mikor döntöd el?

-          Nem tudom.

-          Remélem azt tudod, hogy nem teheted ezt velem. Nem fogok rohangálni utánad és könyörögni.

-          Na végre az igazi Tom.

-          Józanodok.

-          Hagyj békén.

-          Tudod, hogy nem foglak. Az én csajom vagy.

-          És ha már nem akarok az lenni?

-          De az vagy és kész. Úgyhogy nem kérek több ilyen szakítós sms-t, mert úgy sem rázol le ennyivel. Vagy hazajössz, vagy megkereslek és hazahozlak.

-          Miért nem hagysz gondolkodni?

-          Mert valljuk be, kurva szarul állok, és nem javít a helyzeten, ha gondolkodni hagylak.

Elmosolyodtam magam.

-          És most mosolyogsz. – állapította meg, mintha látna.

-          Az hogy ismersz, nem segít rajtad.

-          Akkor mond meg, mi segítene rajtam.

-          Fogalmam sincs.

-          Akkor kizárólag ezen gondolkozhatsz. Azon, hogy mit kell tennem, hogy végre haza gyere.

Nem akartam már beszélgetni vele. Úgysem lyukadunk ki semmire azon kívül, hogy ő mekkora király, milyen jó pasi és hogy én mekkora idióta vagyok, hogy ezt nem veszem észre…