30. rész. Mikor ne legyek itthon?

-          Leteszem. – próbáltam búcsúzni.

-          Visszahívlak.

-          Nem fogom felvenni.

-          Addig hívlak, míg fel nem veszed.

-          Kikapcsolom.

-          Jaj hagyj már legalább egy kiskaput.

-          Minek? Miért nem érted meg, hogy egyszerűen nem akarok most veled társalogni, veled lenni, veled foglalkozni. Nem mered elárulni hányszor csaltál meg az utóbbi fél évben és azt várod, hogy rohanjak haza, mert jópofáskodsz velem a telefonban?

-          Ha elmondanám hány nővel voltam ez idő alatt, jobb lenne?

-          Nem Tom. Jobb akkor lenne, ha egyel sem lettél volna rajtam kívül.

-          Mit vársz tőlem? Nem tudom semmissé tenni.

-          Tudod igaza lehet a nővéremnek. Ha már el kell gondolkodnom azon, veled akarok-e lenni, akkor már rég nem kéne veled lennem.

-          Ja persze. A nővéred utál, mi mást mondana?

-          És miért utál? Mert bepróbálkoztál nála a szülinapi bulimon.

-          Nem tudtam, hogy a nővéred.

-          Ez aztán a jó kifogás.

-          Nem érted, hogy nincs kifogásom? Egyikre sincs. Megtörtént, sajnálom, de nem tudom visszacsinálni. Csalj meg és add vissza, nem tudok mást mondani.

-          Csaljalak meg? Ezt komolyan mondod? Kinek lenne jobb?

-          Hát annak akivel megteszed biztos. Addig, amíg még él legalábbis.

-          Mi értelme van ennek így?

-          Minek beszélünk még erről? Tudod, hogy nem vagyok az a típus, aki lelkizik órákat és bocsánatért könyörög.

-          Na jó. Holnap kérlek ne légy otthon délelőtt.

-          Miért?

-          Már mondtam. Hazamegyek a cuccaimért.

-          Mindért?

-          Egy párért.

-          Hány napra elegendő ruháért? – próbálkozott, amitől ismét enyhülést éreztem.

-          Nem tudom.

-          Megint mosolyogsz.

-          Ne kezdjük előröl. Kérlek. Adj időt. Ha kellek, vársz, ha nem, akkor nem.

-          Na jó hagylak. Úgy látom, csak rontok a helyzeten, ha dumálok.

-          Csak hogy észrevetted.

-          Mikor ne legyek itthon?

-          Nem tudom. Délelőtt.

-          Rendben. Ahogy akarod.

-          Köszönöm.

-          És jól gondold át. Rossz lenne neked nélkülem.

-          Jelenleg veled sem egy álom.

-          Na jó befejeztem. Jó éjt baba. – búcsúzott ily módon.

Vártam. Azon gondolkodtam, hogy köszönjek el.

-          Kössz haver! Jó tanács volt, hogy hívjam fel! – hallottam őt kiabálni.

-          Én azt mondtam, gondolkozz és utána hívd fel. Egy fontos mozzanatot kihagytál. – jött a válasz.

Leraktam. Tom azt hitte, ezt már megtettem. Georg mondta neki, hogy hívjon fel. Georg beszélte rá.

Ennyi. Georg lezárta. Talán jobb is így. Nekem is le kell. De ez nem jelenti azt, hogy Tomot választottam. Hisz nem választottam, most sem azon kell gondolkodnom. Hanem azon, hogy tudok-e úgy Tommal lenni a jövőben, hogy tudom, megcsalt. Nem is egyszer. Fogok neki egyszer annyit jelenteni, hogy ne kelljen más? Elérem egyszer, hogy ne tegye kockára a kapcsolatunkat egy kis affér kedvéért?

Megpróbáltam aludni. Nehezen ment, de nem is számítottam másra. Csak úgy zakatoltak a fejemben a gondolatok. Már rég nem álmodozom fehér ruháról, amiben végigsétálok a sorok között, mindenki engem néz és az oltárnál Tom vár rám büszke mosollyal, és igent mondunk arra a kérdésre, hogy együtt akarjuk-e leélni hátralévő életünket. De van így értelme folytatni egy kapcsolatot? Hisz ez már nem a középiskola, ahol azt mondjuk, sebaj, jön majd másik. Persze, tudom, hogy jön, miért ne jönne. De már együtt élünk, már 24 évesek vagyunk. Valljuk be, erősen el kell gondolkodnunk a jövőnkön. Lehet, hogy én vagyok csak ennyire tudatos? Még van idő és még lehetne csak úgy beleszari módon élni az életem?

Reggel nehéz volt. Felhívtam a nővérem, hogy segítsen és ő készségesen igent mondott. Azt beszéltük meg, hogy a háznál találkozunk és segít pár cuccomat átvinni hozzájuk. Szükségem volt valakire, akinél lakhatok, és aki ott van velem, ha Tom esetleg mégis otthon várna rám.

A hotel bárjában kávéztam, mikor hívott Lina is.

-          Na szia.

-          Szia.

-          Hogy vagy?

-          Nem jól. Nemsokára indulok a holmimért.

-          Menjek?

-          Anita eljön.

-          Miért ő?

-          Mert hozzáköltözöm, míg eldöntöm, mit akarok.

-          Még egyszer megkérdezem. Miért ő?

-          Mert a nővérem.

-          De neki ott a férje. Ott a kisgyerek. Itt meg van egy barátnőd, aki ápolná a lelked és nem mellékesen szívesen Tom orra alá dörgölné, hogy nála laksz.

-          Nem akarlak zavarni titeket.

-          Mikor zavartál?

-          Jobb ez így.

-          Ezt meg sem hallottam. Mond le Anitát és mond, mikor legyek ott a házatoknál.

-          Biztos?

-          Hagy ne könyörögjek.

-          Köszönöm.

-          Viccelsz? Egy élmény lesz.

-          Na jó. Akkor egy óra alatt odaérek nagyjából.

-          Te hova az istenbe autózgattál el?

-          Messze.

-          Oké. Akkor legyen egy óra. Várlak.

-          Sietek.

-          Na csók.

-          Puszi.

Nagy kő esett le a szívemről. Örültem, hogy mellettem áll. Tudom, hogy haragszik, amiért megcsaltam Tomot és amiért pont Georgal, így nem számítottam rá, hogy ennyire segítőkész lesz.

Megittam a kávét, kifizettem a szobaszámlám és már be is ültem a kocsiba. Kicsit több mint egy óra múlva Lina már a felhajtón várt rám.

-          Na végre. – ölelt át.

-          Tényleg messze voltam. – magyaráztam.

-          Na gyere. Tom nincs itthon, ahogy látom.

-          Gyorsan összeszedünk pár holmit, és már itt sem vagyunk.

-          Tényleg, mennyi időt fogsz nálunk csövelni?

-          Fogalmam sincs. Nincs konkrét tervem.

-          Jól van. Már szóltam Gusnak, ő is vár. A te pártodat fogva.

-          Nem mondtad el neki?

-          Szerinted a te pártodon állna, ha tudná?

-          Igaz.

-          Na gyere.

Nagyot sóhajtottam és elővettem a kulcsom.