34. rész. Lelkitárs.

Nem értettem, miért nem marad. Ennyire megsértettem volna tegnap? Vagy ennyire nem akar a közelemben lenni?

Ahogy a szemembe nézett, azt mondtam magamban, menjünk világgá. Csak te és én.

De mikor azt mondta, inkább elmegy, rájöttem, itt egy újabb pasi, aki magába bolondít, aztán tojik a fejemre. És még barátok is. Tök jó kombináció, belenyúltam a jóba.

Tom már második napja nem keres. Egyáltalán nem hívott, nem írt sms-t, nem küldött virágot, ajándékot. Komolyan veszi, amit kértem tőle vagy feladta és inkább hagy engem, nem küzd értem? Fogalmam sincs. Most megint úgy állok, hogy semmiről sincs fogalmam.

Hosszú volt a nap, nagy volt a forgalom és Matt három haverja közül az egyiket megfelelőnek is találtam. Hasonló kaliberű pasi, mint ő. Szimpatikus, jó kiállású, jó fej és szintén zenész, ami előny egy ilyen boltban ugye… Volt egy olyan különös érzésem, hogy Georgal is meg kéne ezt beszélnem, de ezen hamar túl tettem magam. Ő elment, azt mondta, oldjam meg. Hát én megoldottam. Miért kéne a beleszólása? Ő berakta a pénzét és az ötleteit. De az üzlet az enyém.

Nem akartam túl korán hazaérni. Nem zavarom a családi vacsit és nincs is nagyon kedvem hozzájuk. Most inkább egyedül lennék.

Mikor Matt elment, bezártam az ajtót és behúztam a szalag függönyöket. Lekapcsoltam a lámpákat és beültem a legszimpatikusabb bőrfotelbe. Az ölembe vettem az új Fendert és pengetni kezdtem. Olyan rég játszottam, már szinte el is felejtettem, mennyire jó érzés. Csak lehunyom a szemem és ösztön által vezérelve játszom.

Hosszú ideig képes vagyok így ellenni és ezúttal is így volt.

Mikor kinyitottam a szemem, majdnem megállt a szívem. Georg állt tőlem pár lépésre a sötétben és nézett.

-          Ne haragudj. – szabadkozott.

-          Nem hallottam, hogy bejöttél.

-          Csak a telefonomért jöttem.

-          Miért nem jöttél érte egész délután?

-          Muszáj erre válaszolnom?

-          Nem akartál találkozni velem. – válaszoltam helyette.

-          Én csak próbálok túlélni. – vonta meg a vállát fájdalmas félmosollyal az arcán.

-          Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam. Ez a hely a tiéd is. Van beleszólásod a dolgokba.

-          Bocs, hogy ma leléptem. De nem tartottam jó ötletnek tovább a közeledben maradni, mikor úgy nézel rám.

-          Már el is felejtettem, hogy olvasol a gondolataimban.

-          Bár olvasnék. – engedett meg magának egy őszinte mosolyt.

-          Egyikünknek sem lenne jó.

-          Na jó. Én megyek is. – indult a pult felé a telefonjáért.

-          Szia. – néztem rá kétségbeesetten.

Hirtelen összefacsarta a szívem az egyedüllét és rossz volt, hogy ő is magamra hagy.

-          Te miért vagy még mindig itt egyébként? – fordult vissza.

-          Lináéknál családi vacsi van. Jobbnak láttam kimaradni belőle.

-          Beszéltél Tommal?

-          Nem. Elhoztam a holmim és annyi.

-          Hogy vagy? – jött vissza hozzám kiérezve hangnememből, hogy szükségem van valakire.

-          Rohadtul nem vagyok jól. – fakadtam ki. – És rohadtul unom, hogy mindenki ezt kérdezi. Hogy lennék? Megint mindjárt elbőgöm magam, úgyhogy menj inkább.

-          Dehogy megyek. – ült le fotelem karfájára.

-          Minden elromlott egy perc alatt és fogalmam sincs mi lesz a vége. Egyedül vagyok és még kiborulni sem tudtam rendesen. – éreztem, hogy nem tudom visszatartani a könnyeimet.

Átkarolt és magához húzott. Az ölébe dőltem és sírtam. Annyira jól esett, hogy ott van. Jó érzés volt, hogy hagyott sírni és közben gyengéden simogatta a hátam. Nem mondott semmit, valószínűleg nem tudott. De ez így is volt jó.

Pár perc múlva éreztem, hogy mocorog, majd a zsebéből előhúzott egy zsebkendőt és odaadta.

-          Köszönöm. – szipogtam.

Már nem sírtam, nyugtattam magam és szipogtam. Rettegtem a szemkontaktustól, de miután kifújtam az orrom, felnéztem rá. Tenyerét az arcomra tette és hüvelykujjával letörölt egy utolsó kibuggyanó könnycseppet.

-          Annyira gyönyörű vagy.

-          Ne mondj ilyet. Kérlek.

-          Nem tudom visszatartani. Nem bírom elnyomni az érzéseimet.

-          Te döntöttél így. – húztam el a fejem. – Te mondtad, hogy bocsássak meg Tomnak, hogy beszéljek vele. Te dumáltad rá, hogy hívjon fel engem.

-          Mit tehettem volna? Ott ült magába fordulva és azt mondta, megkéri a kezed, mert akkor biztos visszajössz hozzá. Nem tehettem. Nem mondhattam, hogy hagyjon téged békén, mert nekem kellesz.

-          Neked kellek?

-          Fogalmad sincs mennyire. De megelégszem azzal, hogy a barátod lehetek.

-          De miért? Miért nem mondod, hogy lépjünk le, hogy tűnjünk el innen csak mi ketten?

-          Mert nem tehetem. Te őt szereted és ő is téged. Lehet, hogy egy idióta, de megérdemel egy esélyt, hogy boldoggá tegyen téged.

-          Ő lelkifurdalás nélkül elvenne tőled.

-          Tudod, hogy ez nem igaz. Te visszamész hozzá, én pedig visszavonulok és kész.

-          Azt mondtad…

-          Ne. – vágott a szavamba. – Tudom, mit mondtam. És minden egyes szó igaz volt. De ez nem olyan egyszerű, mint ahogy azt te most látod. Ki vagy borulva és én nem akarok vigaszpasi lenni. Nem akarom, hogy beleéljem magam valamibe, és te rágyere, hogy mégis Tom kell.

-          Inkább... – kezdtem volna, de ismét nem hagyta, hogy végigmondjam.

-          Inkább itt vagyok neked, mint társ, és mint barát, ha kellek. Ha nem kellek, mond és elmegyek.

-          Ne menj el. – vágtam rá nagyon gyorsan, mintha attól tartanék, egy pillanat alatt eltűnik a szemem elől.

Mosolygott. Meg akartam csókolni. Mindenképpen meg akartam csókolni, nem is kutattam más opció után, ez volt az egyetlen lehetőség.

Vagy fantasztikusan közvetítek testbeszéddel vagy a srác tényleg olvas a gondolataimban, de az arca elkomolyodott, mélyen a szemembe nézett és puha ajkait a gyengéden az enyémhez tapasztotta.

Imádom. Imádom, ahogy azt látom rajta, oda van értem. Mikor elváltak ajkaink láttam rajta, hogy beleborzong az iménti csókba és két hosszú másodpercig még a szemet is csukva tartotta.

Visszacsókoltam. Mindkét kezét az arcomra tette és gyengéden, szaggatottan falta ajkaimat. Úgy éreztem, a végtelenségig képes lennék csókolózni vele.

Nem mentünk tovább. Ezúttal nem.

Lehuppant mellém a fotelbe és az ölébe vett. Mellkasára döntöttem a fejem, ő pedig a hátamat simogatta.

Hihetetlen megnyugvást éreztem. Csak hallgattam a szívverését, ami valószínűleg a közelségemtől nyugtalanul vert, úgy ahogy az enyém is.

Az utolsó mozdulat, ami még erőmből kifért egy sms volt. „Reggel érkezem, ne aggódj!” Elküldtem Linának és kikapcsoltam a telefont.

Georg nem kérdezősködött. Tudta, hogy itt akarok maradni. Hogy vele akarok itt maradni, úgy, ahogy most vagyunk. Egy pillanatra hagyott magamra, míg felállt és bezárta az ajtót, aztán visszafeküdt és újra felvettük az előző pozitúrát.

Ha ezt más mondja nekem, kinevetem, de megtaláltam a megfelelő szót arra, ami köztünk van. Lelkitárs.