44. rész. Egy „apró” szívesség.
- Jó reggelt baba. – keltegetett reggel Tom a hátamat gyengéden puszilgatva.
A szemem sem nyitottam ki, csak elmosolyodtam magam. Libabőrös lett az egész testem, ahogy forró szája egymás után érintette a hátamat.
- Mi ez a finom illat? – szaglásztam.
- Hoztam reggelit. – suttogta kiszabadítva kezével hajam alól a nyakamat.
- Úgy látszik, még álmodom.
- Van más meglepetésem is.
- Ki vele. – dünnyögtem.
- Nem. Kelj fel és elmondom.
- Zsarnok. – hajítottam felé a kezem ügyébe akadó párnát.
- Gratulálok. – dicsért meg, amire már muszáj voltam felnézni.
Tom ott ült az ágy szélén, a lába előtt a földön pedig a reggelim. Egy szál fehér rózsa, péksütemény és kávé, egy tálcával félig eltakarva.
Hatalmas szemekkel rebegtettem felé pilláimat.
- Még szerencse, hogy ismerlek. – állt fel és kiment.
Pár perc múlva visszatért egy tálcával, ami az előző finomságokkal volt felszerelve.
- Mindig bebiztosítom magam, ha az a vakmerő tervem, hogy ágyba hozom neked a reggelit. – vigyorgott.
- Köszi. – adtam egy puszit az arcára és magamhoz vettem a tálcámat. – Ki vele, mi a meglepi?
- Megvettem neked ezt a házat.
- Tessék? – köhögtem vissza imént kortyolt kávémat.
- Nem megvásárolni akarlak és nem is nyallerkodni. Egyszerűen meg akartalak lepni valamivel, amit megérdemelsz, és mi lenne jobb, mint ez a ház. Imádod ezt a várost valamilyen megmagyarázhatatlan módon és ez a ház irtó klassz. Berendezed az ízlésed szerint és kész a saját kis óceánparti házad.
- Komolyan mondod?
- Persze. Miért?
- Nem túl drága ajándék ez?
- Baba. – nézett rám amolyan ’kikérem magamnak’ pillantással. – De megtarthatom magamnak, ha neked nem kell.
- Szó se lehet róla. Ez az én házam.
- Örülsz neki?
- Van még tartalék? – utaltam a tálcámra ismét.
- Persze. – forgatta a szemeit, én pedig ahogy esik úgy puffan mód raktam le az ágy mellé, nem foglalkozva mi merre zuhan, ömlik, szóródik és hanyatt vágva Tomot egy hosszú, érzéki köszönöm csókkal válaszoltam iménti kérdésére.
- Szóval örülsz. – mosolygott.
- Köszönöm.
- Megérte. – simította végig kézfejét az arcomon.
- És hogy sikerült megszerezned?
- A reggelid vásárlása közben jött az ötlet. Egy nő azt ecsetelte, milyen drágák itt a házak de ha talál az ember egy megfelelőt, az hosszú távon megtérül. Már hívtam is a hapit, akitől béreljük. Megkérdeztem nem eladó-e véletlen. Hát nem volt az.
- Hát akkor hogyhogy?
- Baba. Ismersz olyan embert, aki valaha nemet mondott Tom Kaulitznak?
- Szeretlek. – komolyodtam meg egy pillanatra.
- Meg tudlak érteni.
- Hé!
- Én is szeretlek. – engesztelt gyorsan ki.
- Most már mindig ilyen leszel?
- Hát azt nem garantálom, de hasonló.
- Az még belefér.
- Na elég a beszédből, kérem a jutalmam. – engedte el magát kiterített karokkal és becsukta a szemét.
- Tudtam. Önzetlenül soha semmit.
- Csss. Ne dumálj.
Elnevettem magam, és egy rövidke óra alatt megmutattam neki, mennyire hálás vagyok.
A telefonom csörgése zavarta meg kis légyottunkat.
- Ne vedd fel. – kérlelt Tom hasamat puszilgatva.
- Anita az.
- Majd visszahív.
- És ha fontos?
Nagy sóhajt engedett ki magából és legördült rólam.
- Szia. – vettem fel.
- Szia hugi, mi újság?
- Semmi különös.
- Egy kis segítség kéne.
- Még pedig?
- Egy pár napra tudnál vigyázni Alexre?
- Én? Miért?
- Adam apukájának lesz a temetése és odautazunk. Nem akarom Alexet is vinni, nem neki való.
- Adam apukája meghalt?
- Igen. Szegény nagyon ki van, mellette a helyem.
- Jól van persze. Mikor mentek?
- Holnap után. Csak három nap.
- Áthozod, vagy átmenjek érte?
- Elviszem.
- Haza hozd, már nem Lináéknál lakom.
- Meg volt a várva várt békülés? – kérdezte gúnyosan.
- Igen. Épp Corkban ünnepeljük.
- Amikor azt kérdeztem mi újság és te rávágtad, hogy semmi különös, azt nem egészen így képzeltem.
- Most nem akarok magyarázkodni.
- Ó megzavartam valamit. – esett le neki.
- Igen.
- Na jó. Akkor majd később beszélünk. Mikor jöttök haza?
- Ma este.
- És Tom mennyire lesz lelkes, hogy veletek lesz a gyerek?
- Gondolhatod. De nem baj.
- Hát jó. Kösz hugi. Akkor majd hívlak.
- Rendben. Puszi.
- Puszi. – tette is le.
- Na mi volt olyan fontos?
- Bébicsőszök leszünk három napig.
- Mi van? Miért?
- Alex velünk lesz, mert ők elutaznak Adam apukájának a temetésére.
- És miért nem viszik a gyereket?
- Nem neki való. Ki fogod bírni?
- Muszáj vagyok.
- Hé. Ne légy gonosz. Egy kisgyerek. Nem sok vizet zavar.
- Ja. Te szakértő.
- Ha nem akarod, átmegyek, és ott vigyázok rá inkább.
- Dehogy. Majd elleszünk vele ketten.
- Biztos?
- Persze. De most már folytassuk, amit félbehagytunk kedves nővéred miatt.
- Csípem, hogy így odavagytok egymásért.
|