45. rész. Tom duzzog.

Nem volt jó összepakolni és hazamenni. Ahogy a repülő ablakából a távolodó Írországot néztem, elgondolkodtam. Ott távolodik a hely, ahol annyira boldog voltam. Vajon otthon is megmarad ez az idill? Tom otthon is ilyen lesz? Most, hogy azt hitte, elveszít, talán átértékelődött benne a kapcsolatunk fontossága? Remélem. Mert bennem igen. Én tudom, hogy ez a kapcsolat jó és megéri küzdeni érte. Iszonyúan hatalmas bizalmat fektettem Tomba és nagyon remélem, hogy nem fogok újra pofára esni.

A másik, ami miatt inkább maradtam volna Corkban, az Georg. Ha hazamegyünk, ő ott lesz. Csalódottan, de próbálkozva azért, hogy barátok lehessünk. És ettől ő még tökéletesebb. Félek, ha újra kettesben maradunk, elgyengülök. Mint eddig bármikor.

Szerencsére nem kellett magunkért kihívni taxiztatni minket senkit, mivel ott hagytuk Tom autóját a reptér őrzött parkolójában. Így maradt még egy esténk, amit kizárólag kettesben tölthetünk el.

Hamar eljött a hétfő reggel és ezúttal kipihenve, kisimult arcvonásokkal álltam elébe.

-          Sziasztok! – léptem be a boltba egy nagy rakás péksüteménnyel a kezemben.

-          Hahó főnök. – üdvözölt Matt.

-          Szia. – köszönt újdonsült alkalmazottunk is.

Georg már egy potenciális vásárlóval konzultált a dobfelszereléseknél. Rámnézett, halványan mosolygott, majd folytatta a beszélgetést. Egy pillanatra kizökkentem, de gyorsan helyre ráztam magam és tányérokat elővéve előkészítettem a reggelit.

-          Szia. – jött be utánam az irodába tíz perc múlva Georg.

-          Szia. – néztem egyenesen mosolygó ajkaira.

-          Lassan beszélni kell a beszállítókkal.

-          Ilyen jól megy a bolt?

-          Bizony.

-          Elhanyagoltam picit az utóbbi időben.

-          Nem baj. Ezért vagyok itt én.

-          Köszönöm.

-          Na gyere, reggelizni.

-          Közben pedig elmeséled, milyen utatok volt.

Dél körül hívott Anita, hogy érdeklődjön, nem gondoltam-e még meg magam. Miután rávágtam, hogy természetesen nem, előjött a következő témával. Mennyire gyerek biztos a házunk… Hát pont semennyire. Vikibiztos a ház, de egy gyerekre nincs felkészülve. Csak sorolta, miket szerezzek be holnapra. A felét nem értettem, így nagyon segítőkészen átküldte sms-ben, amit majd én bemutatok a megfelelő szaküzletben és nincs is más gondom vele. Addig. Mert ha hazaérek, fel kell szerelnem mindent. Klassz… meg van az esti programom. Már előre látom, mit fog szólni Tom.

-          Baba! – hallottam hazaérkező páromat. – Mi ez a sok szar?

-          Szia. – jöttem elő a fürdőből.

-          Baba biztossá varázsolom a házat.

-          Úgy hogy mindenhova dobozokat dobálsz szét?

-          Nem. – pusziltam meg. – Ezekben van a sok kütyü, amit fel kell szerelnem.

-          Hát ez jól kezdődik. Remélem meg lehet szüntetni őket nyom nélkül, ha már nem lesz itt a gyerek.

-          Természetesen.

-          Akkor jó. – indult el a konyhába.

-          Nem segítesz? – szóltam utána.

-          Egy dolog, hogy itt lesz nálunk, de abban nem veszek részt, hogy mindenféle műanyag cuccal küzdjek egész este, hogy a nővéred megengedje, hogy vigyázzunk rá.

-          Na jó duzzogj csak.

Nem egész két óra volt, mire kisilabizáltam a lényeget a használati útmutatókból, mindent felszereltem és rendet raktam magam után.

-          Kész vagyok. – huppantam le az alaksorban lévő hatalmas bőrfotelbe, ahol épp Tom és Bill biliárdoztak.

-          Szia. – puszilt meg Bill.

-          Te mikor jöttél?

-          Épp hasaltál a fürdőszoba padlón, gondoltam nem zavarlak. – nevetett.

-          Hehe. Ettetek már?

Erre Tom a dákójával az asztalon lévő üres pizzás dobozra mutatott, majd célzott és elrakott két golyót is.

-          Héé!! – nyávogott Bill.

-          Tanulj meg játszani öcsi. – oktatta őt fellengzősen, majd a fekete golyót is eltűntette a megfelelő lukba és ledobta a dákót az asztalra.

-          Vikivel akarok játszani. – fonta maga előtt össze karjait.

-          Én vacsizom. – álltam fel. – Sziasztok.

-          Mi van? Rosszban vagytok? – érdeklődött Bill, ahogy eltűntem szem elől.

-          Dehogy.

-          De valamin duzzogsz.

-          Minek kell idehozni azt a gyereket?

-          Meg lettél kérdezve?

-          Azt mondta, ha nem egyezek bele, átmegy a nővéréhez, és ott vigyáz rá. Így utólag ezzel a sok szarral a házamban, már látom, hogy jobb döntés lett volna.

-          Nyugi már. Ez csak egy kislány. Játszik, alszik, eszik.

-          És felébreszti a nőkben az anyai ösztönt.

-          Jaj ne már. Gondolod, hogy Viki majd gyereket akar? Hisz ismered.

-          Mindegy. Nem rinyálok, nem kell a veszekedés.

-          Helyes. Most húzd meg magad.

Alig telt el fél óra, Gustav és Georg is megérkeztek. Kaptam egy-egy puszit és már mentek is le az ikrekhez. Én megvacsoráztam, majd lekiabáltam nekik egy ’jó éjt’-et és le is feküdtem aludni.

-          Csengetnek. – morgott Tom kora hajnalban.

-          Nyisd ki. – fordítottam hátat és a fejemre húztam a takarómat.

-          Na jó, elhajtom, bárki is az. Jövök már! – kiabált, mikor az ajtó előtt álló valaki ismét csengetett.

-          Szia. – állt ott nővérem a gyerekkel.

-          Na nem tudtam mi hiányzott.

-          Neked is jó reggelt.

-          Reggelt? Hat óra sincs még.

-          Mondtam Vikinek, hogy ilyen tájt jövünk.

-          Hát nekem nem említette. Akkor felkeltem, foglalkozzon veletek ő.

-          Csak egy tanácsot engedj meg. – szólt Tom után, aki már meg is indult a háló felé.

-          Kíváncsian hallgatlak.

-          Vegyél kicsit vissza az arcodból. A magad érdekében mondom. Nem kell sokat küzdenem, ha le akarom beszélni a húgomat rólad. És nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen jó véleménnyel van rólad.

-          Engedj meg egy tanácsot. – lépett közelebb. – Ne szólj bele a dolgaimba. Viki visszajött hozzám és neked bassza a csőröd, hogy én nyertem. Sajnálom, dolgozd fel. De ha azt akarod, hogy a gyereked az én házamban lakjon, míg te kiruccansz a férjeddel, akkor ne oszd itt az észt nekem, hanem fogd be, és várd meg míg idehívom a húgodat. Nos, gondolom érthető voltam. – fordult újra el és most már bejött értem.

-          Ki az?

-          A nővéred. – feküdt vissza az ágyba.

-          Ilyen korán?

-          Ti dolgotok.

-          Összevesztetek?

-          Szerinted?

-          Na jó, megyek. – keltem most már ki én is.