46. rész. Nem Tom képességei.

Alex két éves. Pont abban a korban van, mikor állandóan dumál, minden érdekli, nem lehet lerázni egy igennel vagy egy nemmel, és nehezen viseli az anyja nélküli létet huzamosabb ideig.

Ahogy kilépett Anita az ajtón, már arra gondoltam, utána viszem, oldja meg máshogy. Főleg, amiért Tom is ennyire jól… viseli a csőszködést. Mindegy, igyekszem minél kevesebbet a közelében tudni. Én sem vagyok anyatípus, de Tom aztán tényleg tudatosan taszítja a gyerekeket, a gyerekvállalás halvány gondolatcsíráját is.

Anita papírra írta nekem a fontosabb tudnivalókat, nekem pedig a bolthoz félúton jutott eszembe, hogy otthon hagytam.

-          Jó reggelt. – köszöntem a srácoknak. – Hoztam valakit magammal.

-          Sziasztok. – jött oda Matt.

-          Alex, ő itt Matt, ő James, ez a bácsi pedig itt Georg.

-          Na ne bácsizz. – mosolygott. – Szia. – guggolt le és kezet nyújtott unokaöcsémnek.

Alex zavarban volt ennyi hirtelen jött idegen láttán.

-          Azt hiszem le tudnálak foglalni pár színes, mintás pengetővel. Segítesz kirakni őket a polcra? – ajánlotta fel neki Georg.

Alex csak hatalmasakat pislogott és átkarolta a lábamat.

-          Persze nem ám ingyen. Meghívlak egy fagyira, ha végeztünk.

Alex felnézett rám, engedélyt kérve.

-          Menj csak, de fogadj szót Georgnak.

Még mindig nem volt hajlandó megszólalni, inkább követte szótlanul Georgot a polcokhoz. Hálás voltam érte. Lefoglalja a srácot egy kicsit.

-          Szia. – vettem fel a telefonom.

-          Hol vagy?

-          Hol lennék? A boltban.

-          Fel sem keltettél.

-          Nem akartam láb alatt lenni Alexszel.

-          Értem. Meddig lesz itt?

-          Csütörtökön jönnek érte.

-          Jól van. Később beszélünk.

-          Oké. Szia. – tettem le nem leplezve sértődöttségemet.

Már várt is a következő hívás. Lina.

-          Szia.

-          Hát kicsit kedvesebben is fogadhattál volna.

-          Bocs.

-          Baj van?

-          Tom.

-          Na mit csinált már megint?

-          Totál ki van, amiért mi vigyázunk az unokaöcsémre. Csak három napról van szó, de ő már tegnap óta idiótán viselkedik, és már ma megkérdezte sokadszorra persze, hogy meddig lesz itt nálunk Alex.

-          Hát nem tudom mi másra számítottál.

-          Segítségre? Összetartásra? Megértésre?

-          Ezek nem összeegyeztethetők Tom képességeivel.

-          Vettem észre. Csak azt hittem, tovább tartanak majd a mézes hetek egy rövid hétvégénél.

-          És hol van most Alex?

-          Georgal játszik valamit. Egyből lecsapott rá és tök jól elvannak.

-          Nem mondok semmit.

-          Ne is. Na megyek, később beszélünk.

-          Rendben. Hívj ha kellek.

-          Mindenképp. Pussz.

-          Puszi.

Alig telt el egy óra, Alex már jött is oda hozzám.

-          Éhes vagyok.

-          Nagyon örülök. És mit szeretnél enni?

-          Pizzát.

-          Ehetsz te olyat? Basszus, a nővérem hülye listáját otthon hagytam.

-          Ne dühöngj. Alex figyelj. – guggolt le ismét hozzá Georg. – Szoktál ilyenkor pizzát enni anyával?

-          Nem. – sütötte le a szemét.

-          Sejtettem. Mit szólsz egy újabb egyezséghez? Rendelünk egy hatalmas pizzát olyan ízűt, amilyet csak szeretnél, de nem mondod el anyának.

Ismét felnézett rám, de én csak belül ámuldozva, kívül mosolyogva álltam.

-          Mit szólsz? – kért engedélyt tőlem Georg is.

-          Rendben. De Alex, anyának egy szót sem.

-          Pizza! – kiáltotta boldogan.

-          Köszönöm. – suttogtam hálásan Georgnak, aki egy mosollyal felelt.

Én nem voltam éhes így csak figyeltem a három felnőtt férfit, akik nagyon is jól elvannak egy kissráccal. Én dolgoztam, ők meg ültek a fotelekben és tolták a pizzát az arcukba. Alex nagyon jól érezte magát.

Tom dél körül hívott.

-          Tessék? – vettem fel.

-          Szia baba, mi újság? Hogy bírod? – érdeklődött nem kis meglepetésemre.

-          Jól elvan. A srácok lefoglalják, én meg dolgozom mindenki helyett.

-          Kitaláltam egy jó programot délutánra.

-          De tudod, hogy nem ketten vagyunk, ugye?

-          Persze. Van egy kis meglepetésem neki. Mikor végzel?

-          Amikor akarok.

-          Ezt akartam hallani. Háromkor találkozunk otthon.

-          Tom.

-          Mi az?

-          Mire készülsz?

-          Vettem neki egy kis medencét. Fürdés után pedig elmehetnénk a mekibe. A gyerekek bírják a kölyökmenüt az idétlen játékokkal.

-          Haló! – szóltam bele kis szünet után.

-          Itt vagyok.

-          De te vagy az?

-          Bocs, hogy hülyén viselkedtem. Nem bújok ki a felelősség alól. Ha már velünk van, érezze jól magát. Rúgjon ki a hámból, végülis nyár van.

-          Szeretlek.

-          Én is. Úgyhogy háromkor otthon.

-          Ott leszünk.

-          Szia.

-          Szia. – köszöntem el és megvártam, míg leteszi.

-          Baj van? – kérdezte Georg, látva lefagyott arcomat.

-          Dehogy.

-          Na mit szólt? – ült le Bill bátyja mellé.

-          Igazad volt. Levettem a lábáról. És három nap nem a világ. Csak kibírok egy gyereket annyi ideig.

-          Ez a beszéd. Meglátod, letelik a három nap és Viki boldogabb lesz, mint valaha az ő kicserélt Tomjával.

-          Jó hogy néha helyre teszel.

-          Nem akarod elveszíteni. Én segítek, de néha magadtól is gondolkodhatnál.

-          Na ne vidd túlzásba azért.

-          Néha csodálom, hogy testvérek vagyunk.

-          Hát én nem csak néha.