49. rész. Többször is zavarban.

-          Mi történt? – kérdezte pár perc múlva Georg.

-          Tudtam. Csak azért hívott át titeket, hogy ne neki kelljen Alexszel foglalkoznia. Hogy lehet ennyire önző?

Nem reagált, csak nézte tovább az utat és ezzel felváltva néha-néha a visszapillantóban megnézte Alexet is.

-          Tessék, neked ez miért megy ilyen természetesen?

-          A nővéremnek Alexszel egyidős kislánya van. Nem idegenkedek a gyerekektől. Habár azért a gyerekvállalástól azért még távol állok. – mosolyodta el magát.

-          Elaludt. – állapítottam meg hátranézve. – Köszönöm, hogy elviszel minket.

-          Most erre mit mondjak? Semmit sem tennék szívesebben.

Csörögni kezdett a telefonom.

-          Mi az? – vettem fel.

-          Most tényleg elmentetek?

-          Mint látod.

-          És mikor jössz vissza?

-          Nem tudom. Amint megjárjuk.

-          Én nem akartam, hogy elvidd. Csak…

-          Oké elég. Nem baj. Egyáltalán nem baj. Csak kezdhetted volna azzal, hogy elve nemet mondasz. Nem lehetsz ennyire önző és gyerekes. Mi a fenének akartad, hogy visszajöjjek, ha két nap után már abszolút nem vagy rám tekintettel? Sütögessetek csak, majd jövünk. – tettem is le a telefont, sőt ki is kapcsoltam.

Georg úriember volt. Úgy tett, mintha semmit nem is hallott volna. Egy arcizma sem rándult, vezetett nyugodtan tovább.

Tíz perc monoton országúton való kocsikázás után én is bealudtam.

-          Hahó. – keltegetett Georg. – Megjöttünk.

-          Honnan tudtad, hova jövünk?

-          Felhívtam Linát és megkérdeztem. Nem akartalak felkelteni.

-          Köszönöm.

-          Na hozd a cuccait, én hozom a lurkót.

Kivette a kulcsot, becsukta az ajtaját és átment, hogy kivegye Alexet a hátsó ülésről. Óvatosan vette a karjaiba, hogy véletlenül se keltse fel, míg én a másik oldalról kivettem a táskáját.

Anyu már az ajtóban várt minket és nem kis meglepettség ült ki az arcára, mikor meglátta Georgot az unokájával a kezében.

-          Elaludt, ahogy elindultunk.

-          Tegyétek le az ágyára. – tárta ki az ajtót anyum.

Bementünk, Georg lefektette őt, én pedig betakartam. Kimentünk a nappaliba, ahol anyu számonkérő tekinteteket meresztgetett felém. Apu is megérkezett közben.

-          Anyu, apu, ő itt Georg. A társam.

-          A híres Georg. – mosolygott Apu és kezet fogott Georgal. – Charles vagyok. Ő itt a nejem, Eva.

-          Szia. Örülök, hogy megismertelek.

Nem csak ő jött zavarba. Én is. Neki nyilvánvalóvá vált, hogy a szüleim már hallottak róla, nekem pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy a szüleim készek leégetni, bármikor és bárhol, bárki előtt.

-          Na megyünk is. Tomék várnak.

-          Nem maradtok? – ajánlotta fel apu.

-          Vacsoráztatok már?

-          Igen. És mint mondtam, Tomék otthon várnak.

-          Örülök, hogy megismertem önöket. – udvariaskodott Georg és megindult az ajtó felé.

-          Sziasztok. – pusziltam meg őket és mentem is Georg után.

Hamar beültünk a kocsiba, valahogy mindketten távol akartunk innen lenni.

-          Ez elég kínos volt. – jegyeztem meg.

-          A szüleid hallottak már rólam? – mosolygott.

-          Apunak mindent elmondok. És Tom nem nagyon férkőzött a szívébe.

-          Kedvesek voltak.

-          Megkedveltek.

-          Hát te vagy az első lány, akinek ezt elmondhatom a szüleiről.

-          Hát tőlem csak jót hallottak rólad.

-          Ennek örülök. És akkor most előre szólok, ha találkozol a nővéremmel, készülj fel. Imád téged.

-          Ne már. Mit mondtál neki? – jöttem újra zavarba.

-          Csak a lényeget. – nézett mélyen a szemembe.

Megbántam a kérdést. Tudhattam volna a választ. Idióta.

-          Menjünk New Yorkba. – jelentettem ki nagyjából öt perc zenehallgatás után.

-          El akarsz jönni velem?

-          Jó móka lesz. És ez egy Hard Rock. Tudod mik lehetnek ott? Kánaán.

-          Nagyon rávágtad reggel, hogy nem akarsz.

-          Nem. Azt mondtam, nem lenne jó ötlet. De nem is tudod, mennyire akarok.

-          Biztos?

-          Tuti.

-          Akkor reggel telefonálok szállás után.

-          Mikor lesz az aukció?

-          Szombat este.

-          Ott a helyünk.

Újra a szemembe nézett és úgy éreztem épp szerelmet vall magában.

-          Eszünk valamit? – szakítottam meg ezt az egész tiltott kis idillt.

-          Mit szeretnél? – fordult újra az út felé.

-          Döntsd el te. Meghívlak valami finomra.

-          Ez esetben tudok egy jó helyet nem messze innen. Útba esik haza, nem is kitérő.

-          Rendben. Vigyél oda. Mi az? – kérdeztem, mivel láttam, hogy mosolyogva bólogat.

-          Édes vagy.

Oké. Tehát ezt is felírhatom a ’mekkora idióta vagyok, hogy ezt is megkérdeztem’ listámra.

Nagyjából húsz perc múlva parkoltunk le egy éjjel-nappali étkezde hátsó parkolójában.

-          Előröl nem engednek be?

-          Ismerem a tulajt. Gyere. – indult el, én pedig követtem.

Bement a hátsó ajtón, én utána, majd átvágtunk a konyhán, ahol mindenki szívélyesen üdvözölte partneremet és mosolyogva méregetett engem.

-          Öcsi! – ölelte át egy szép, magas, vékony, hosszú barna hajú lány Georgot.

-          Szia.

-          Viki? – nézett rám és elengedte az öccsét. – Szia. – ölelt meg engem is. – Miért nem szóltál, hogy jöttök?! – kérte számon Georgot.

-          Spontán ötlet volt.

-          Gyertek. Mit akartok enni?

-          Viki? – fordult felém Georg és megmosolyogta, hogy ismét immár harmadszor a mai nap folyamán, zavarban vagyok, mint egy kisiskolás.

-          Mindegy.

-          A ház specialitását kapjátok. Kétszemélyes tál.

Egy kis eldugott asztalhoz vezetett minket, ahova leültünk és két perc múlva már egy üveg finom vörösborral a kezében tért vissza. Leült mellém és ismerkedésbe kezdett. Gátlástalanul kérdezgetett, miközben Georg nézett minket és nevetett rajtam.