52. rész. Nem is aludtál.

Reggel a szokásos utazás előtti stresszel ébredtem. Lehet, hogy nem egész három napra utazom, de én Viki vagyok. Viki, aki itthon felejti az útlevelét, Viki, aki képes elfelejteni, hogy mikor indul a gépe, Viki, aki tökéletesen el tud valamit úgy rontani, vagy annyira lesérülni valami idétlen baleset folytán, hogy ne tudjon elutazni. Előbbi két dologban annyival egyszerűsödik a helyzet, hogy nem egyedül utazom. Georg mindent fejben tart, reggel, ahogy beértem már kikérdezett, mindenem meg van-e, sőt előzékenyen zsebre vágta az útlevelem, mintha ismerne. Kiderült, hogy Tom korán reggel értesítette őt, mikre ügyeljen, ha velem akar utazni. Igen, Tom valóban ismer. Nem egy kalandos utazáson van túl velem.

Tom kettőkor két nagy zacskó kajával állított be hozzánk és közölte, hogy most azonnal bezárkózunk az irodámba. Nem akartam Georg arcára nézni, de nem bírtam megállni. Halvány műmosolyt erőltetett az arcára és dolgozott tovább, mi pedig bevonultunk a hátsó szobába. Tom tündéri módon egy halom ételfélét összeválogatott a kedvenceim közül és egyesével mindent kipakolt az asztalomra. Gyorsan megebédeltünk, mert háromra ki kellett érnünk a reptérre. Hosszú csókkal búcsúztunk, amit én ügyesen igyekeztem nem Georg szeme láttára intézni, aztán Tom elment és mi is készülődtünk.

Mattnek nem kellett sok instrukció, vitte ő már a boltot nélkülem napokig. Tartjuk a kapcsolatot és ennyi az egész.

Két kocsival mentünk és mind a kettőt otthagytuk az őrzött parkolóban, majd Georg felkapta a bőröndöm az övével együtt és kapkodtuk a lábainkat, hogy el ne késsünk.

Háromnegyed négykor már elfoglaltuk a helyünket a gépen és kiszuszogtuk magunkat megnyugvásként.

Mikor végre felszállt a gép, éreztem magamon Georg tekintetét. Kérdően néztem rá, reakcióra várva.

-          El sem hiszem, hogy veled utazom.

-          Akkor rendelj két pezsgőt és koccintsunk a közös és remélhetőleg jövedelmező hétvégénkre.

-          Biztos az lesz. – mosolygott sejtelmesen és már hívta is a légikisérő hölgyet.

Két pohár drága mézédes pezsgővel koccintottunk egymás szemébe nézve. A melegtől és a kialvatlanságtól, hamar a fejembe szállt még ez az egy pohár alkoholos nedű is. Csak úgy dőlt belőlem a szó. Georg pedig, ahogy már párszor tette, hallgatott. Mikor már úgy éreztem, eleget járt a szám és már a felére nem emlékszem annak, amit elmondtam, kérdezősködni kezdtem. Mindenre kíváncsi voltam, amit el akar mesélni nekem, összevissza váltogattam a témákat, alig győzte tartani az iramot, de szívélyesen válaszolgatott. Egy hosszabb monológja közben viszont annyira megnyugtatónak éreztem a hangját, és annyira kellemesen éreztem magam, hogy elaludtam.

-          Hahó. – suttogta, és közben kézfejével megsimogatta gyengéden a vállamat.

Elmosolyodtam magam és kinyitottam a szemem.

-          Megérkeztünk?

-          Bizony. Kösd be magad, egy perc és megkezdjük a leszállást.

-          Na azt utálom. – egyenesedtem ki.

-          Akkor ez is közös bennünk. – csatolta be övét ő is.

Ahogy süllyedni kezdtünk, reflexszerűen a combjára tettem a kezemet. Óvatosan markoltam bele, mikor a gép kerekei a földre érkeztek. Rátetette a kezét a kezemre és végre megálltunk.

-          Túléltük. – állapítottam meg és kikapcsoltam a kelleténél szorosabbra vett övemet.

A reptéren Georg leintette az első arra járó taxit és már mentünk is a szállodába. Hajnal kettő volt, de New York még nem szunnyadt. A város tele volt taxikkal és sétáló emberekkel, a fények csak úgy vakították a szemem így több órás alvás után.

-          Ez hiányzott. – nézett ki az ablakon az elsuhanó felhőkarcolókat bámulva.

-          Én még sosem voltam itt.

-          Ezt nem mondhatod komolyan. Na muszáj leszek körbevezetni a lényegesebb helyeken.

-          Azt megköszönném.

Viszonylag hamar beértünk a szállodánk parkolójába. Georg nem hagyta, hogy én fizessem a taxit, sőt a saját bőröndömet sem hozhattam én. Akkor már nem volt annyira kellemetlen, mikor jött egy egyenruhás srác és felrakta a két bőröndünket egy kocsira, miszerint ő most minket a szobáinkhoz vezet. Lifttel mentünk fel az ötödik emeletre, ahol a folyosó végén lévő két szoba volt a mienk. Georgot ügyesen megelőzve nyomtam pár dollárt a srác kezébe és megköszöntem a segítségét.

-          Mikor indulunk? – érdeklődtem.

-          Hova?

-          Hát megmutatsz pár dolgot, azt mondtad.

-          Most?

-          Hát én most keltem, fel vagyok pörögve.

-          Akkor menjünk.

-          Te aludtál?

-          Aha. – válaszolta. – Akkor tíz perc múlva ugyanitt. Kényelmes cipőt vegyél.

-          Hé nekem csak kényelmes cipőm van.

-          Mint általában minden nőnek. – gúnyolódott.

Kiöltöttem rá nyelvemet, majd besurrantam a szobámba. Az ágyamon egy csokor fehér rózsa várt rám. Ahogy megláttam, tudtam, kitől kaptam.

Gyorsan megmosakodtam és átbújtam egy másik ruhába, a hajam lófarokba kötöttem és már mentem is ki a folyosóra. Mikor Georg végre kijött az ajtón, megöleltem és adtam az arcára egy apró puszit.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit. – felelte hálásan. – Mehetünk? – tartotta kicsit el magától jobb karját, én pedig belekaroltam.

-          Bárhová. – csúszott ki akaratlanul ez a szó belőlem, de ezúttal nem bántam meg, hogy kihallatszott.

Sokáig sétálgattunk. Lassan lépdeltünk és közben Georg csak mutogatta az érdekességeket, hozzáfűzve egy-egy emléket, amit itt töltött egy éve alatt raktározott el. Láttam rajta, hogy nagyon szívesen mesél nekem. Eddig senkivel nem tudta megosztani az élményeit ily módon szemléltetve.

Egy kevésbé zajos étterem előtt döntöttünk úgy, hogy eléggé ki vagyunk már száradva egy italhoz. Leültem egy kinti két személyes asztalhoz és ő két jégkockákkal teli gyömbérrel jött vissza és egy nagy tányér kockára vágott gyümölcskoktéllal. Üdítően jól esett minden szem finom szőlő, dinnye, barack és különböző finomság. Egy tányérból eszegettünk két kis villával és Georg csak mesélt tovább. Kitartóan ittam szavait, hihetetlen sok élmény szunnyadt benne ez idáig, hogy végre megossza valakivel. Valakivel, aki közel áll hozzá, és aki meghallgatja.

Mikor hajnal öt óra körül elindultunk hazafelé, már világosodott, a tömeg már pár kószáló emberre redukálódott és kellően lehűlt a levegő, hogy végre ne fülledt meleget árasszon magából a masszív aszfalt. Levettem a cipőmet és mezítláb róttam az utcákat tovább.

Furcsa érzés kerített hatalmába a liftben. Most elköszönünk egy jó éjt-tel és megyünk a külön szobáinkba. Szívesen aludnék vele. Csak feküdni és beszélgetni tovább. Sosem élveztem még ennyire egy pasival való beszélgetést. Több mint egy éve vagyok Tommal, és hát ő nem az a beszélgessünk órákat típus. A beszélgetéseket lezavarja a haverjaival és a testvérével. Hogy úgy mondjam, én nem arra vagyok. Nem dobunk fel komoly témákat, nem diskurálunk hosszú órákon át a világ nagy dolgairól, a múltunkról vagy a jövőnkről.

-          Hát jó éjt. – nézett mélyen a szemembe fáradtan, mikor a szobám elé értünk.

-          Te nem is aludtál, ugye? – kérdeztem mosolyogva.

Csak bólogatott.

-          Ne haragudj. Ha tudom, akkor hagylak aludni. – pislogtam rá szégyenlősen.

-          Alvással töltsem azt az időt, amit veled tölthetek? Na nem.

Erre nem tudtam felelni, nem tudtam reagálni. Tudtam volna, de azt nem szabad.

-          Szép álmokat szépségem. – vette kezébe a kezem és egy gyengéd csókot lehelt kézfejemre.

-          Neked is. – válaszoltam érezve, hogy arcom lángba borul, majd végighúztam a kártyámat a megfelelő nyíláson és bementem a szobámba.

Nekidőltem az ajtónak és vigyorogtam, mint egy kislány. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam és lenyomtam a kilincset. Kinyitottam az ajtót, de ő nem állt ott. Már bement a saját szobájába.

Szegény hulla fáradt és miattam még órákkal megtoldotta ébrenlétét. Inkább hagyom, hagy pihenje ki magát. Talán így helyesebb is. Nem akarok semmit tenni, ami meggondolatlan lenne.

Jól hangzik, hogy meggondolatlan, mikor fejben vagy ezerszer átgondoltam, mit tennék, ha most az ő szobájában lennék...
Visszacsuktam az ajtót halkan, ledobtam magamról a ruháimat és bezuhantam az ágyamba.